"A történelem előre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történel­met csi­nálják – a királycsinálók -, egyidejűleg írnak egy fik­tív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gya­nánt. És ne­ked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félreve­zetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek kö­ze nincs az igazsághoz." (Czike László)

"Egy népnek, egy nemzetnek kellenek eszményképek, de ezek ne hamis és méltatlan eszményképek legyenek. (...) Nem csupán az a célom, hogy ledöntsek személyeket a piedesztálról, úgy, hogy oda ne kerüljön senki más. Az is célom, hogy meglássam és megláttassam azokat az alakokat is, akik valóban megérdemlik, hogy a piedesztálon álljanak."(Dr László András)


"Függetlenül attól, hogy a végső cél politikai, társadalmi, vagy vallási, a titkos társaságok működési elve ugyanaz: mozgásba hozni emberek tömegét és felhasználni őket egy olyan ügy érdekében, amiről nincs tudomásuk." (Nesta Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak )

2011. január 29., szombat

Nem mind fénylik, ami Arany!

JÁNOS PAP ORSZÁGA



Büszke, harcos, kalandor nép
Volt a magyar nemzet,
Kétélű kard, mely ha moccant,
Jobbra-balra sebzett;
S jobbra-balra, merre fordult,
A fegyvernek éle,
Puszta lett a népes ország
És üvöltött rajta végig
Farkasok zenéje.

Kin a német, minthogy őrá
Járt a rud legjobban,
Megfélemlék, megbusúla,
Cselt szövött titokban:
Nem birván az oroszlánnal,
Annak vermet ása,
Takarónak a veremre,
Mint egyéb gazságra, jó lesz
Krisztus szent vallása.

"Ázsiának sáska-féle
Kóborló pogánya,
Isten a te lelkedet bár
Mind pokolra hányja!
Ne legyen az idvességben
Soha semmi részed:
Lelked üdvösségeért nem;
De saját bőrünk javáért
Megtéritünk téged."

Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.

Lett is aztán dinom-dánom,
Keresztyén tivornya.
Hirdeté az istenígét
Papok bora, bornya.
Kocsma lett az istenháza,
Melyben ittak-ettek, -
S egy-két szentnek a nevét ha
Elgagyogták részeg fővel,
Mindent megfizettek.


Kiváltképen egy pap, neve
Iván, azaz János,
Többi közt legjobban értett
Ehhez a munkához.
Udvarán örökké tombolt
A lakzi, kaláka,
Hét mérföldre érzett a szag
S úgy hítták ezt a vidéket:
János pap országa.

Kedves ország volt ez a táj
Minden naplopónak,
Kasza-kapa-kerülőnek,
Éhen kóborlónak;
Kujtorgó ebek lakoztak
A jó sült szagával,
Kujtorgó magyar nép dőzsölt
- Ha tudott keresztet hányni -
Jánossal magával.


Sült ökör hevert szanaszét
János udvarában,
Két szarván boros csobányok,
Kés az oldalában.
Akinek tetszett, odament,
Az ökörből vágott,
S jót ivott rá a csobányból,
Nem is könnyen hagyta aztán
Ezt a jó országot.

Alig futott ennek híre
A népség között el,
Aki nem jött a szagára,
A hirére jött el,
Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
Hogy valamit lásson, -
S addig nézte, addig nézte,
Hogy maga is megkivánta,
Kívül a palánkon.

S aki egyszer megkivánta,
Azt be is bocsáták,
Pogány fővel el nem hagyta
Többé a kalákát:
Megtaníták kulacs-szónál
A Krisztus hitére...
Vagy nem is a hitre, hanem
A vallást elundokító
Sok mindenfélére.

Első ága volt a hitnek
(Elmondom a nagyját):
Hogy minden termék tizedét
A papoknak adják,
Bort és búzát és baromfit,
Földeket is mellé
S faluszámra jobbágy-népet,
Aki a kövér pusztákat
Ingyen megmívelné.


Másik ága volt a hitnek,
Hogy: ne kapj a kincsen,
Mennyországban a gazdagnak
Semmi helye nincsen.
Ne rabold el a némettől,
Ami neki termett,
Sőt ha ingedet lehúzza,
Azt se bánd, mert Isten úgy ad
Lelkednek kegyelmet.


Harmadik volt: országodat
Pap kezére bízzad,
Ő ráér tanácsot adni,
Míg más ember izzad.
Ő mindent végez helyetted,
Kell-e több jó annál?
Bízd rá, ami gondba jőne;
Csak a pásztor legyen ébren,
Hadd aludjék a nyáj.

Negyedik hitágazatja:
Házasodjál össze,
Gyenge a magyar, ha minden
Nemzet nincsen közte;
Hozz lakót, minél többfélét,
Ültesd a nyakadra,
S béketüréssel fogadjad,
Ha tulajdon eszterhéjad
Alól kizaklatna.


Ötödik... mit én tudom mi?
Az is ilyenféle
Rágalom s káromkodás a
Megváltó nevére,
Melyeken a jó magyarság
Gyönyörűen épült:
Idegen kalandoroktól
Ki hagyá magát pusztítni
Csaknem mindenéből.

Legott a királyi székre
Német ember hágott,
Aki fogta, másnak adta
Titkon az országot.
S amiatt, hogy másnak adta
S a magyart megrontá,
Iszonyú belháborúban
Magyar a magyarnak vérét
Esztendőkig ontá.

Attól kezdve többször is volt
János pap országa.
Sült galamb, borral folyó ér
És ingyen-kaláka;
Melyekért a jó magyar nép
Mindenét od'adta,
S tett olyat részeg fejével
Hogy, mikor kijózanodott,
Százszor megsiratta.

Most is vannak, akik ilyen
Hizlalóba vágynak:
Lomhán a gyomornak élni
És élni az ágynak;
Kik előtt, a hashoz mérve,
A haza sem drága,
S midőn ez küzdésre készti,
Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
János pap országa.

(1848)

Szörnyű, hogy sajnos Arany se volt kivétel, természetesen 48-ban neki is antiklerikális, ANTIKATOLIKUS verset kellett írnia. A vers propagandisztikus ("Petőfis") demagóg hangvételétől eltekintve természetesen a magyarság erőszakkal keresztény hitre térítése, István korának "EU-jába beléptetése" ügyében önmagában még van is igazsága. Már korábban linkeltem e blogon Bognár József: Vissza a magyar útra ! c. interjúját és annak felfogásával nagyrészt egyet is értek.
Azonban furcsa vaksággal Arany se vette észre, ahogy legalább a "Felvilágosodás", de sokkal inkább a reformáció kora óta hazai értelmiségünk zöme sem, hogy milyen ravaszul csapdába csalták. 
Hiszen Arany 1848-as, (A Kommunista Kiáltvány éve!), az öngyilkos forradalom és szabadságharc propagandatevékenységét önként és - szó szerint - dalolva szolgáló verse épp azoknak a világromboló erőknek a szekerét tolta, melyeknek, elődeiknek tulajdoníthatjuk majd 900 évvel korábbi eleink saját akkori komprádoraik segítségével történt leigázását, európaizálását!

A kereszténység és a katolikus egyház teljes, addigra közel ezredévnyi hazai tevékenységének összmérlegéül a vers természetesen ön- és közveszélyesen igazságtalan. Ez a 48-as politikai versek esetén nyilvánvalóan nem a kivételt, hanem a szabályt jelenti, azonban épp e kritikus korban ez se mentség, hanem súlyosbító tényező.

Arany idején Vajk korának tényleges, vagy vélt árulása ügyében már semmit nem lehetett tenni, azonban ekkor egy hasonló országhódítás zajlott hasonlóan alattomos eszközökkel, hasonlóan saját elitünk árulókénti lekenyerezésével, illetve íróink-költőink kevésbé megvesztegethető képviselőinek, mint Aranynak is az ingyenes elhülyítésével. (remélem, nem vagyok vele tájékozatlanul jóindulatú)

1848, a forradalom és szabadságharc, az egész európai forradalmi hullám és az odavezető liberális fellazítás, felforgatás egyik értelmezése, hogy az ország zsidóuralom alát juttatását is szolgálta. Ahol a zsidó se fajilag nem értendő, se minden zsidó kisemberre kiterjedő összeesküvésre nem utal, se arra, hogy a létrontó, világszétverő, uzsorás globalista háttérhatalom kizárólag zsidók műve lenne. De szó van egy romboló eszméről, identitásról, melynek szellemi gyökerei jelentős részben a zsidó hagyományokból nőttek ki és amely a zsidóság általa manipulált  tömegeit is céljaira használja. Persze e tömegek hagyományaik révén a szervezett globális háttérhatalom nélkül is parazita módon viszonyultak és azóta is viszonyulnak a nemzsidó társadalmakhoz.

Hogy a felforgató háttérhatalom a megvett és/vagy megtévesztett írókat, költőket a monarchia intézménye, a nemesség, a hagyományok általános támadása mellett ilyen mértékben uszította rá a katolikus egyházra, a klérusra, hogy az írók műveikkel, verseikkel az egész társadalmat uszítsák ezek ellen, az önmagában jelzi a vers igazságtalanságát, tragikus időszerűtlenségét pont e történelmi pillanatban.
Ha a világszétverők ekkor ennyire gyűlölték az Egyházat, az jelzi, hogy jó okuk volt gyűlölni, hogy létével, működésével, akkori értékrendjével akkor a paraziták romboló tevékenységét akadályozta. (Sajnos mára már a katolikus egyházat belülről is alaposan megszállták ugyanezek az erők, de azért rutinból még támadják kívülről is, egy pokoli színjáték szereposztása szerint...)

A klerikális reakció elleni harcot Aranynak nem kellett magányosan vívnia, kart karba fűzve küzdött legjobb elvt barátjával, Petőfivel:

A gyüldei ifjakhoz c. 1845-ös versében írja (részlet):

Higgyétek el, hogy rókafészek az,
Hová beléptetek,
Ha rá más bizonyság nem volna is,
Elég az, hogy papok tanyáznak köztetek.

Pap és ravaszság, pap és árulás,
Pap és minden rosz… egy!
Ott a gonoszság, ott van a pokol,
A kárhozat, hová ily férfi-szoknya megy.

Okos volt, aki öltözetjüket
Barnának rendelé,
Fehér ruhát azért nem hordanak,
Mert az sötét lelkök befeketítené.

Mint öltözetjök, lelkök oly setét,
Ők éjszakának gyermeki;
Azért látjátok őket mindenütt
A szabadság, e napfény ellen küzdeni.

Egy kicsit korábbi, 1844-es Legenda c. gúnyversében (melyről az irodalomtörténet sokáig szemérmesen tagadta, hogy az övé) az Úristen panaszost fogad (részlet):

Egy ifjú ember mondá a panaszt;
S az isten ekkép szólitá meg azt,
S megszólitása hangzott nyájasan:
"Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?"
"Hej, jó atyám, de nagy az én bajom!
Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
S kit ott a pap ágyában látni fog,
A menyecskének férje én vagyok."
Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
S nagy istentelenséget láthatott:
Mert amint aztán leereszkedék,
Igen furcsán csóválá meg fejét,
Ily szavakban törvén ki sóhaja:
"Biz e, fiam, kuruc-historia!
Segítnék rajta édes-örömest;
De már késő, mert minden megesett.
Hanem vigasztalásul mondhatom,
Hogy e papot pokolba juttatom,
Bár eddig is már a pokol fele,
Sőt több felénél, pappal van tele.
"

Fekete Sándor idézi fel e papgyűlölő harciasság emlékeit és az utódokra, rajongókra kifejtett pedagógiai hatását Petőfi forradalma c. könyvében:

Illyés Gyula kilencven évvel A gyüldei ifjakhoz megírása után egy meglehetősen kétes hírű uzsonnán vett részt más írókkal együtt a Zilahy-villában. Gömbös Gyula megkérdezte tőle, mit tenne, ha ő volna a miniszterelnök, mire legszebb Petőfi-könyvünk írója igen határozottan válaszolt: „Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófot és katolikus püspököket…” (Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom című könyvében idézi a jelenetet. New York, 1983. 173.)

Petőfi „csak” a királyokat akarta saját kezűleg felakasztani, a püspököket nem, legalábbis ilyen tekintetben nem nyilatkozott… Bár amikor az 1847-es Uti levelekben lelkesen idézte a francia forradalom jelszavát („Á la lanterne les jésuites!” – Lámpavasra a jezsuitákkal!), nem tért ki arra, hogy cselekvőként vagy nézőként óhajt majd az ilyen aktusokban részt venni… (PÖM. V. 71.) Ha csak franciául is, de a könyörtelen jelszó megjelent nyomtatásban, még a forradalom előtt, bizonyságául annak, hogy nemcsak Homérosz alszik néha, hanem a cenzor is. Vagy nem tud franciául…

Ha az antiklerikális versek fennakadtak is a cenzúra rostáján, a költő nem tudott belenyugodni ebbe, s egy 1846. májusi titkosrendőri jelentés szerint cikkben is ki akarta fejteni antiklerikális elveit. (E kémjelentéseket Tábori Kornél újságíró nyomozta ki századunk húszas éveiben, rápirítva azokra az óvatos tudósokra, akik az ilyen tárgy kutatására nem vállalkoztak.) A május 28-i keltezésű, mint majd látni fogjuk, napi frissességű jelentésben ez olvasható:

„Peregriny cenzor, szavahihető autoritás cenzúraügyekben, épp most beszélte el a következőket: Petőfi Sándor, egy körülbelül 23 éves fiatalember, mint költő ismert, nemrég cikket adott át neki cenzúrálás végett s ebben nagyon sértő kirohanások akadnak a katolikus papság ellen, melyeket Peregriny törölt. Petőfi aztán beállított Peregrinyhez és vitára kelt vele a kihagyott részek miatt. Föltette ezt a kérdést is: Vajjon a katolikus papok sérthetetlenek-e – és eljő az idő, és már nincs messze, amikor ő (Petőfi) kardjával a papok beleiben fog vájkálni.” (Hatvany I. 846.)

„A legalázatosabb referens” bátorkodott figyelmeztetni arra is, „mily nagy mértékben szükségesnek véli, hogy a nagyon exaltált Petőfi, aki rendszeresen Pesten tartózkodik, a legéberebb szemmel figyeltessék.”
(...)
Ha addig főleg elvi-teoretikus jellegű volt Petőfi szenvedélyes papellenessége, 1846 őszén mintegy személyes oka is támadt haragjának. Júliájának (akkor még) sikertelen megkérése után ugyanis Debrecenbe utazott, ahol hírek érték el őt imádott kedvese „hűtlenségéről”, mire első dühében megkérte az épp Debrecenben játszó Prielle Kornéliát, a szép és elmés színésznőt. A meglepett hölgy engedett a már országszerte híres költő ostromának, igent mondott, Petőfi pedig azonnal elrohant Könyves Tóth Kálmán lelkészhez, hogy még az éjjel adja össze őket… A pap természetesen ragaszkodott a háromszori kihirdetéshez, a színésznő diszpenzációjához (ti. Kornélia katolikus volt, s részére a váradi püspök adhatott volna házassági engedélyt egy lutheránussal kötendő házassághoz). A „szükséges okmányokat” kérő papot Petőfi haraggal oktatta ki az „isteni parancsra”:

„Okmányok! Hát még mi? Én azt gondoltam – mások is azt mondták –, hogy ön okos ember s ime csak olyan ostoba, mint akármelyik falusi pap. Hiszen ha mindazon okmányuk megvolnának, melyekről ön beszél, akármelyik tökfilkó pap összeesketne. Nincs nekem semmi okmányom. Van szívem, s ez tele szerelemmel. Ezt a szerelmet szívembe az az isten támasztotta, akit állítólag ön, mint pap, imád. Hogyha hű szolgája az igaz istennek, hódoljon az ő parancsának, – kösse meg szövetségünket tüstént.”

Lelkészünk továbbra is a törvényekre hivatkozott, de Petőfi rárivallt:

„Ön a híres magyar város, Debrecen reformált lelkésze, egy hajszálnyival sem különb ember a legbigottabb oláh papnál vagy a legravaszabb jezsuita barátnál. Egyik pap eb, másik pap kutya. E szavakat vad hahotával kísérte, kalapját felnyomta s a szobaajtót tárva-nyitva hagyta, az utcaajtót keményen becsapva, eltávozott.”
(...)
Egy kis összegzés: ismert műveiben a költő 123 alkalommal írta le a pap szót (a származékszavakat nem számítva). Ne szépítsük, általában kritikai vagy éppen hevesen elítélő célzattal kerül elő e foglalkozás verseiben, leveleiben, egyéb prózájában. Főleg a katolikus papokat célozta meg iróniájának nyilaival, de többször is jelzi, hogy magát a papi hivatást utasítja el, felekezetektől függetlenül. Olykor-olykor, indokoltnak látszó esetben „elvileg” is megindokolja ellenszenvét.

Amikor 1847-ben az Életképek köré szeretné szervezni leghívebb eszmetársait, Tompa Mihály kétértelmű, vonakodó magatartásán felindulva, Aranynak válogatott sértésekkel illeti „Miska barátunkat”, aki nem akart áldozatot hozni, s így összegzi véleményét: „Denique a pap csak pap, és a »telhetetlen papzsák« nem chimaera.” E levélből is kiderül, hogy Petőfi (mint ekkor Jókai is) a lutheranus kifejezést a kibúvókat kereső, megalkuvó magatartás jelzőjének is tartja. Vagyis Petőfi a saját felekezetét sem kíméli, ha vallási ügyekben nyilatkozik. Ellenszenve első helyen mégis a katolikus egyház ellen fordul, mint a Habsburgok legkészségesebb szolgálói s a cenzúra gépezetének legbőszebb közreműködői ellen.
A keresztény felekezetek papjai tehát, ha nem is teljes részrehajlás, vagy inkább a katolikusok elleni kiemelt irányultság nélkül, de mind gyűlöletben részesülnek Petőfitől és feltételezhetjük, hogy kora ifjú forradalmárainak jókora részétől is.

De nincs minden veszve, azzal mégsem vádolhatjuk Petőfit és társait, hogy minden vallásban és vallási vezetőiben a haza és a számukra oly "szent" (valaminek muszáj szentnek lenni) HALADÁS ellenségét látták volna, azért egy kivétel akadt. Petőfi naplójából:

Pest, március 20. 1848
Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.
Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok fel! E kettő ítéljen fölöttetek.
Ök nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szűz zászlajára! ... avagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: Szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de - most már látjuk - nem igazságszeretetből, hanem félelemből! ...
Megszűntetek már félni? Ne szűnjetek meg, mert eljött és még nem múlt el a jutalmazásnak és büntetésnek ideje!
Várhattok-e igazságot a magatok részére, ha nem vagytok igazságosak mások iránt?
S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták? nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltatok mint az I, midőn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O ... legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!
De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.

 A zsidók általi megvesztegetettséggel vádolt ember, "ki az igazság mellett szót emel", mintha ő maga lenne itt, valami harasztzörgés mindenesetre felbukkan még Illyés Pertőfi életrajzában is:


Júlia már előbb kiment a szobából, nyilván a csomag elrendezése végett; most ismét bejött azzal, hogy valami rabbinus akar beszélni a költővel, mégpedig négyszemközt. - Na lásd sógor, így vagyok én mindig! Már meg ez is háborgat. - Tessék bejönni! - E szavakra, halk kopogás után középtermetű, hosszú fekete szakállas, szép külsejű férfi lépett be, díszes papi öltönyben.
Júlia a sógorral a másik szobába vonult. - Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus… - suttogta Bathó. Júlia csendet intett: - Itt az ajtónál kihallgathatjuk. - De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé.
A rabbinus arra kérte a költőt, mondjon a Múzeum előtt védbeszédet a zsidók érdekében. A költő nem zárkózott el, bár maga helyett inkább Vasvárit ajánlaná… A rabbinus ekkor egy csomó aranyat tett az asztalra: a fáradozásért.
- Tegye el ön a pénzét!… Én jutalmat soha senkitől sem szoktam elfogadni! Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is… Figyelmeztetem, Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát!
A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költő feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába.
- Miért nem kíséred ki? - kérdezte ártatlan arccal a sógor. A költő elmondta a jelenetet. - Szerencséje, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! - mondta, s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ideges rángatózást idézett elő. - Lásd, sógor - tette hozzá a fájdalomtól keserű hangon -, ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!… Pedig, barátom, csak tengődöm, alig tudok megélni.
A fentit lehetőleg ne magyarázza senki úgy, hogy "lám, Petőfi kidobta a rabbit", tehát filoszemita nem lehetett! Egyrészt amennyiben a történet szó szerint így igaz, az is azt jelentené, hogy Petőfi annyira magától értetődőnek tekintette a zsidók egyenjogúsítását, az amelletti kiállást, hogy felháborította (volna), hogy neki ezért pénzt kínálnak, hiszen ez magától értetődő. Másrészt Illyés, mint Petőfi nyomán is katolikus püspök-akasztásra vágyó "tanítvány", mintha az egykori pletykák nyomát akarná eloszlatni ezzel a jellemügyi példabeszéddel...
Pezenhoffer Antal (katolikus pap-szerzőként) az esetet egyértelműen Petőfi filoszemitizmusa jeleként értékeli.

Petőfit nem rabbik irritálták annyira, nem azokat tekintette a magyarok szabadsága olyan ellenfeleinek, hogy kardjával akart volna beleikben vájkálni, ezt a fantáziálást a katolikus papok váltották ki belőle.

Miközben 1848 törte át a keskeny gátat a zsidó országhódítás döntő, látványos  fázisa előtt...
Fel sem merül Petőfiben, hogy a "jöttment" németek (az még az átkos múlt héten lehetett, hogy őt meg Petrovicsnak hívták) vajon miért nem szeretik annyira a zsidókat.
Vannak az életben (legalábbis Petőfiében) magától értetődő dolgok, amik nem igényelnek hosszas indoklást, papoknak pokolban (lámpavason) a helye, a zsidóknak meg a Nemzetőrségben és minden társadalmi pozícióban korlátozás nélkül, erről szól a szabadság.

Visszatérve Arany forradalmi propagandista rímfaragványához, annak e szempontból van egy különlegesen felháborító csúsztatása:


Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.

Pont az uzsorával pont a (német, vagy akkor már sokkal inkább magyar) katolikus egyházat megvádolni 1848-ban,  az uzsorával enyhén szólva közelebbi ismeretségben levő zsidók uralmához vezető út végső megnyitása, a maradék akadályok eltakarítása idején gyalázatos dolog volt.

Egy másik gyalázatos elem mind Aranynál, mind Petőfinél a "németezés", ezzel a  felforgató háttérhatalmak által bevetett etnikai alapú gyűlöletkeltés kiszolgálása. A Petőfi által antiszemitizmussal vádolt  pest-budai polgárok zöme ugyan valóban német lehetett, de a zsidó parazitizmus reális ismeretén alapuló önvédelmi reflexüknek ehhez nem lehetett sok köze, míg Arany teljesen erőszakot tett a valóságon, amikor a magyar katolikus egyházat 1848-ban és országos viszonylatban valami "német" dolognak igyekezett beállítani. Az előző bejegyzésben idéztem Tarpleyt, aki Palmerston és Mazzini főbajkeverők "oszd meg és halássz a zavarosban"-politikája egyik legfontosabb eszközeként az etnikumok, népek egymásnak ugrasztását alkalmazták. A nemzetközi forradalmi mozgalom magyar propagandistái, akik magukat nagy hazafinak hirdették, felfoghatták volna, hogy pontosan azzal a gyűlöletkeltési technikával uszítják a háttérhatalmak a magyarság ellen a horvátokat, szerbeket, románokat, szlovákokat, amivel ők a "német" jelzőt olyan ellenségesen használták egy egyáltalán nem etnikai, nem nemzetek közötti konfliktusban. Ráadásul mesterségesen, a nemzetet saját érdekei ellen harcba rángató, uszítással kiprovokált konfliktusban. A magyar nemzeti érdek az ország területi egységének megőrzése volt, aminek legfőbb garanciája a királyság volt, de nem utolsósorban az egyetemes katolikus egyház is egy összetartó tényező volt. A királyságot támadó, ezáltal automatikusan a népek önrendelkezési elvét hangoztató forradalmárok maguk ismerték el a nemzetiségek jogát az elszakadásra azzal, hogy a magyarság elszakadását erőltették a koronától, a birodalomtól, amire  alulról jövő népi igény az országban egyáltalán nem volt.

16 megjegyzés:

Loxon írta...

Hát jó hosszan írt, de érdekes.

„A magyarság erőszakkal keresztény hitre térítése, István korának »EU-jába beléptetése« ügyében önmagában még van is igazsága.”

Mondjuk szerintem István korában távolról sem lehet „EU”-ról beszélni. Akkoriban pont az a katolikus egyház és az a monarchikus berendezkedés volt Európában, amit Petőfiék szellemi elődei, Petőfiék maguk és Petőfiék utódai a pokolba kívántak és végül lebontottak.

Magyarország uralkodója apostoli királyi címet kapott, ami igen nagy méltóság volt, és ha azt vesszük, hogy szélsőséges helyzetek ellenére majdnem ezer évig fennállt ez az állam (1945-ben függesztődött fel a teljes államiságkénti megnyilvánulása), akkor ez nem minden bizonnyal nem volt egy rossz és hiábavaló lépés. Ha Vajk-István nem győz, és nem sikerül a magyarokat kereszténnyé tenni, ma Magyarország effektíve nem létezne. És a kereszténység távolról sem egyenlő a liberalizmussal. (Ma már majdnem, de akkoriban szó sem lehetett erről.)

Bognár Józsefnek vannak értékelhető, de egészen agyalágyult gondolatai is. A linkelt írás sem kivétel.

Most csupán erre a kezdeti megjegyzésre reagálnék.

Bobkó Csaba írta...

Kedves Loxon, ez egy jogos felvetés, valóban van mit ezen is megvitatni, de talán egy későbbi bejegyzésben, hiszen most mondanivalómnak ez nem a lényege. Annyiból mindenképpen érdekes a dolog, hogy ha a viszonylag közelmúlt romboló eseményeit, mozgásait és szereplőit vizsgálva mindig feltesszük a kérdést, hogy mikor kezdődött ez a nagy romlás-rombolás, lépcsőfokonként minimum István koráig visszajutunk. Ismerek olyanokat, akik legalább Taksonyig visszavezetik ezt... :-)

Aranynál egész életművében megvan ez a programszerű pogányság-dicséret, amit én egész mostanáig értékeltem. Most azonban felmerül, hogy ez is lehetett manipuláció, vagy annak következménye, ahogy mondjuk a turanizmust is főleg cionista kémek képviselték hazánkban a 19. században és nekem a mostani felélénkülés (a Jobbik táján) ügyében is vanak gyanúim.

Névtelen írta...

Gondolkoztam volt, írjam, ne írjam, aztán nem döntöttem sehogy, rábíztam mindent egy gépre.

Lehetne ez bevezető is, bár nem az, inkább névjegy. Volt valaha a tudás átörökításánek egy egyszerű módja. Élek vele néha napján. Elmondok mindent, amit valaha is tapasztaltam, úgy ahogy van. Hozzá semmit nem teszek, belőle semmit el nem veszek. Éppúgy mint most. A kulcs mindig azon ember kezében vagyon, aki hallgat, vagy olvas. Nem máséban, és még véletlenül sem az enyémben. Bár ez bizony a betűvetésre nem igaz. Ezt csak az értheti, ki maga is jártas e tudományban, még véletlenül sem tudásban. Ezt hozta volt a kereszténység. Az első lépés a tudomány felé, el a tudástól, a mindenki által érthető, kézzel fogható valóságtól. Az igazságot templomba, klastromokba zárta, hogy majd a felvilágosodás lámpafényénél szabadítsák ki onnan, s a templomokat felválthassa az akadémia (melyek mindenütt az vakolókanál aló nőttek ki, vagy ha nem, hamarost az alá kényszerültek), s a papot a tudományos ember, majd a PHD.

A sötétség intézményesül, amikor a hit vagy inkább a vallás máglyafényeinél elveszejtik a mindazt, amit a múlt örökségéből és a természet szépségéből bárki kiolvashat, s papírok, könyvek dogmák igazságával nyomják el azt, ami igazán tudás.

Azt hiszem, Arany tudta ezt. Aki tagadja az egyik rosszat, nem feltétlenül tör lándzsát a másik rossz mellett, bár kétségtelen, a fejlődés eszméje nem csak a vakokat, a látókat is fertőzheti.

Ami Istvánt illeti, Nem kell mindent elhinni, amit az ellenségeink megénekelnek. Tőlük tudjuk milyen hatalmas volt Európa, s hogy hazánkat a keresztény vallás felvétele mentette meg. De az élet könyvében ezer év semmi. Még ha szűken számolunk, a magyarság Kárpát-medencében töltött röpke évezredeinek is csupán az egy tizede. A kérdés:mi lett volna ha, értelmetlen, de egy biztos. Ma még van Magyarország, aladna benne tán agyarok is. De a születendő gyermekek közül már csak minden tizedik tartozhatna e körbe. Nem tartozik, mert lassan nincs hová. Csak az ősei voltak magyarok. Az egy tizedniy kisebbségnek itt jövője nincs. A magyarság felolvadt, s ma-holnnapra eltűnik. Ez az Istváni Államalapítás Öröksége. Erre lehetünk büszkék. Eltérített Atyáink útjáról, az ősök tudását egy fekete könyv dogmáira cserélte, múltunkat semmivé tette, történelmünket saját uralkodásának kezdetéhez kötötte, mintha előtte semmi sem történt volna. Persze mindezt még csak nem is a saját idejében és nem is a saját kezével tette.

Ami pedig az uzsorát illeti: fizetjük vérrel és szenvedéssel. Ha azt nézem honnan indultunk, ma százmilliónyian lehetnénk itt a fogyatkozó egykor volt 15, ma inkább 10 millió helyett. Amit e hiány jelez, azt fizettük ki emberéletben uzsoraként, s fizetjük az utolsó emberig.

Névtelen írta...

Elmenni csak elment valahogy, csak a kézjegyem nem ment vele, mert a gép eme kérésemet teljesíteni nem tudta volt. (Pedig megkíséreltem) Másodszor nem teszem, maradok névtelen.
(Livaj Vuv)

Bobkó Csaba írta...

Kedves Licaj Vuv, félig nagyjából egyetértünk. A másik fele a dolognak az, hogy Arany nem abból a szempontból ítélte el a keresztény hittérítést, amiből te teszed, én erre mutatok rá, egyébként szomorúan.
Ha már emljtetted a vakolókanál alól kikerült "tudományos" akadémiákat, a számból vetted ki a szót, régebb óta morfondírozok rajta, hogy a nyilvánvalóan szabadkőműves akadémiának vajon lehetett-e Arany a titkára, ha ő nem lett volna szabadkőműves. Mielőtt felkerülne egy bejegyzésbe, itt ajánlom figyelmedbe Arany egyik politikai cikkét a 48-49-es forradalmi kormány hivatalos, falusiaknak szánt lapjából, a Nép Barátjából, ami rímel a magyar jakobinusok, Petőfi stb. nézeteire:

"Ezért a népek, amint lassanként felvilágosodni kezdtek, mindig jobban-jobban érezték, hogy szabadság nélkül el nem lehetnek.
Minthogy pedig az uralkodók a népek szabadságát soha sem akarták, a népek kényteleníttettek fegyvert ragadni és fegyveres kézzel víni ki a szabadságot, melyet az Úristen szívökbe oltott.
Ezt a harcot, melyet a népek az elnyomó hatalmasság ellen vínak, – nevezik forradalomnak.

A forradalom legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát víja ki, a hatalmasság körme közül.
Ilyen forradalom által vítta ki Franciaország a maga tökéletes szabadságát, ilyen forradalmakban küzdenek a bécsiek az ausztriai nép szabadságáért, ilyen forradalom van mindenütt Európában.
Az egész világ két pártra szakadt. Egyik párt a szabadságot akarja kivíni, másik párt a szabadságot akarja elnyomni."

Arany számára 1849-ben magától értetődik, hogy itt nem valami speciális magyar ügyről van szó, hanem "az egész világ két pártra szakadt". Nyilvánvaló számára, hogy a magyar forradalom a párizsi, bécsi stb. (szabadkőműves-illuminátus) forradalmak láncolatába illeszkedik és hogy a világ összes uralkodója gonosz ellensége a szabadságnak, vagyis ez egy republikánus és internacionalista propagandacikk. A "franciák tökéletes szabadságáról" ír, ami alatt nyilván a forradalmak terrorja által elhozott állapotokat érti.

"Aki tagadja az egyik rosszat, nem feltétlenül tör lándzsát a másik rossz mellett"
Egyrészt ezzel bizonyítottnak vélem, hogy de igen, Arany a Rossz bértollnokaként írta a papgyalázó verset is, mikozben a katolikus papság nagyobbik része az ő életében e Rosszal még szemben állt, meg a harcba hívó újságcikkeket is. Továbbá nem volt kétféle Rossz, ha egykor az egyház irtotta az össznépi tudást magyaroknál, indiánoknál, bárhol, ennek későbbi szakasza, amikor a Haladás, a Felvilágosodás nevében már az egyházat is irtják. (miközben azért a biztonság kedvéért belülről is megszállják)

Bobkó Csaba írta...

Az előbb kimaradt Arany "Szabad Népes" jellegű propagandacikkének forrása:

http://mek.niif.hu/05000/05039/html/index.htm
Itt az utolsó cikk, "Fellázadtunk-e mi magyarok? " címmel. A többi cikk is hasonló.

Huorn On The Moon írta...

Egy sokatmondó fénykép az íráshoz - a költő szobra a Nemzeti Múzeum előtt: http://www.panoramio.com/photo/50451965?tag=Budapest
Feltűnik rajta valami érdekes? :)

Bobkó Csaba írta...

Igen, ezt már valaki említette itt. A szobrot megrendelő körök számára nyilvánvaló volt, hogy hova tartozott a költő. Lásd még: "Osztrolenka véres (ötágú) csillaga" c. bejegyzésemet itt. Már a katárok kedvence is volt a pentagram.

Névtelen írta...

Vajon Petőfi élete utolsó 1-2 évében is úgy ítélte meg a pap miatt meghiúsult házassági kísérletét, mint valami rossz dolgot? Tudom, hogy a történelemben nincs ha (a magyar történelem éppen a ha-k nélkül is értelmezhető "két" oldalról, max. a könnyebb megértést célozzák a ha-k), de ha összeházasodik Prielle-lel, utána milyen jövője lett volna Júliával? Ma azt tanulnánk, hogy házasságszédülő volt Petőfi, ki otthagyva az Prielle-t, az Júliának gyerek csinála? Vagy elvált volna az Prielle-től? Vagy Prielle miatt sose lett volna Júlia (mert Prielle-nek csinál gyereket, vagy azt is elhagyja, és akkor 2 Petőfi-ág lett volna haha), se a kis Petőfi-utód (azon gondolkodtál már, hogy mikor mostanában a kitörés miatti önsorsrontást felhozod, és hogy a te felmenőd máshogy élt 1945-ben (az enyém is máshogy élt, mármint nem szoros felmenőm, hanem oldalági [felmenő testvére], méghozzá azért, mert akkor épp nem Budán járt egységével), akkor lehet, hogy Petőfinek is ezt kellett volna csinálnia? Tehát nem meghalni Segesvárnál, inkább felnevelni a fiát? Tehát jó érved a 45-ös kitörés misztifikálásának hibája (még ha a kiskatonának nem is volt döntései lehetősége, hogy kitör vagy sem, pláne, hogy utólag megtudhattuk, a kórházat lángszóróval füstölték ki a szovjetek), ráadásul nem is egyedi a történelemben, lásd Petőfi fia, de akár Horthy unokájának elmuszlimosodása is 100%-ban köthető ahhoz, hogy apa nélkül nőtt fel - na, ennek a közbevetett dolognak nincs sok értelme, de jellemző, hogy az örök lázadók mind kihalnak, leginkább azért, mert nem gondoskodnak az utódlásról megfelelően, lásd akár Mátyás királyt is, bár ő nem volt lázadó, de ez most már tényleg messze visz, és értelme semmi)? Netán az irodalomtörténet éppen ezekre az érvénytelen helyzetekre hivatkozott volna, amire a pap hivatkozott, mikor Petőfi kérését elutasította? :) Tehát pl. az utókor felmenti Petőfit, hogy 1. de hát csak dühből házasodott Prielle-lel (és Petőfinek volt pofája e düh alatt szerelemről habognia a papnak) 2. de hát a házasság nem is érvényes, mert kellett volna hozzá a másik felekezet papja is. Nem tudom, hogy keletkezett ennek a történetnek a megörökítése, tehát ki adta át kinek, ki írta le először, és hogy találta meg a modern kutató, de bárki is tette, érdemes lenne a pontos motivációt követni, mert sok szempontból értelmezhető az adott ügy, tehát hogy lehet, hogy Petőfinek mégis csak jótettet tett azzal a pap, hogy nem adta őt össze Prielle-lel.

Amúgy meg a poszt nagy része nem is Aranyról szólt. :) Nála érdekes lenne kimutatni, hogy mi vezetett az állítólagos Habsburg-megbékélésre, mert nemrég hallottam, hogy az egyik nádor-rokonnal jóban lett. Bár ahogy egyre többet tanulok a magyar nádori ágról, hát lehet, hogy nem véletlenül. Ezt a kiegyezés témát jó lenne alaposan kifejteni (nemcsak neked, mindenkinek), mert tartogat érdekességeket, akár mindkét oldalról.

FL

Bobkó Csaba írta...

Kurucaink is azért szidják a kiegyezést, hogy volt, én is, de egész más okból. Szerintem nem lehetett volna kiegyezni, hisz a nemzet soha nem kelt fel a király ellen, Kossuték, Petőfiék szűk összeesküvő csoportja kelt fel a király és a nemzet, a társadalom zöme ellen, elűzésük, részben elhullásuk után nem is volt kivel kiegyezni. Ferenc József esztelen húsz évnyi duzzogásával Kossuth hőskultuszának egyik fő megteremtője. Marha volt. Húsz év után sok fiatal már tényleg elhitte, hogy a nemzet folytatott "szabadságharcot" az "elnyomók" ellen, és nem hitte el a józan kortárs szemtanúknak, hogy Kossuthék voltak az elnyomók, felforgatók. Ez utóbbiak a kialakuló légkörben már jobbnak látták nem hangoztatni nézeteiket, ritka volt az olyan bátor hang, mint Zimándy Ignácé, akinek a könyveit szétkapkodták, vagyont keresett velük. (jótékonysági célra) Nem kellett kiegyezni, 49 őszén hazafiakból kellet volna magyar kormáyt alakaítani, Ferenc Józsefet koronázni, stb. A hazafiak erre készek lettek volna, a társadalom örömmel fogatda volna, sajnos a tapasztalatlan és korlátolt király környezete összejátszott a forradalmárokkal.

Névtelen írta...

Őszintén szólva, és ez már nagyon összeesküvés-elmélet lesz, én abban is látok kapcsolatot, hogy Ferenc József fia azért lehetett öngyilkos, mert egy "liberális" (?) szellemiségű magyar oktatója volt, amit persze lehet a kiegyezés magyarpártiságával is magyarázni, de akár egy korai (?) "Monarch-programozás" (szó szerint Monarch...) is megtörténhetett Rudolf és Rónay között. Ráadásul Ferenc József felesége feminista volt (nem ölték volna meg Nyugat-Európában, ha ül a seggén a bécsi udvarban...), ami bár felforgató, mi úgy értelmezzük, hogy magyarbarát volt. És ha még hozzátesszük, hogy Ferenc József a saját unokatestvérét vette el feleségül (pedig ekkorra már elvileg elléptünk azon a koron, amikor egymás között házasodtak a királyok), akkor Rudolf gyengeelméjűsége (? ismételten csak) is magyarázható. Szerintem teljes a zűrzavar ebben a kérdésben.

Ha jól olvasom, te kissé kibővítve, de László András álláspontján vagy, aki szerint a kiegyezés nem azért volt jó, mert mi felnőhettünk az udvarhoz, hanem azért volt rossz, mert Ferenc József "lealacsonyodott" hozzánk, liberális követeléseinkhez. Legalábbis László András szerint a kiegyezés nem volt más, mint az uralkodó hatalmának korlátozása. Hamarosan utána fogok nézni, de nem véletlen, hogy az 1848-as kormány és az 1867-es kormány között van átfedés. Kicsit olyan, mintha az 1989-es Nagy Imre-újratemetés lejátszódott volna már 1867-ben.

FL

Bobkó Csaba írta...

Írtam erről, hogy Rónay előbb Kossuth fiait nevelte, majd Ferenc Józsefét, és ez észbontó disznóság, bár véletlenül pont arról jött elő a téma, hogy a Habsburg udvar természetesen nem erőltetett ránk finnugor elméletet. Ennek Rónay nézetei a bizonyjtéka, mert szittya.hun felfogásban tanította a történelmet a trónörökösnek. Hogy a dinasztia be volt hálózva a felforgatók által, az ránézésre is látszik. A legújabb "Sissi"-filmben a leendő királyné hamarabb ismeri meg Andrássyt, mint Ferenc Józsefet (unokatestvérét) és az apja a "kerítő". Vagy igaz, vagy nem, de érdekes. Rudolf és a Monarch ha nem is szó szerint, de valóban érdekes felvetés, nem volt rendben a család, az tény. Szerintem mondjuk Deákot simán érdemes lett volna betenni egy 1849 őszi magyar kormányba, lehetett volna miniszterelnök is. A megtévesztett 48-asok bevonása a végig konzervatívok mellé egyfajta nemzeti egységkormányt adhatott volna, mely maga ítéli halálra Kossuthot távollétében. Akkor ez simán megtörtént volna... Kedvelem László Andrást, de túl elméleti ez ügyben, én gyakorlatiasabban nézem és nem gondolom, hogy Ferenc József jó uralkodó lett volna. Kossuth kultuszában bűntárs.

Névtelen írta...

És hogy a kör bezáruljon, meg lehet nézni, melyik korszakok tették márc. 15-öt hivatalos ünneppé:

http://mult-kor.hu/20070322_egy_unnep_masfel_evszazada

"Az első szabadnak mondott március 15-e 1919-ben volt. Akkor a Habsburgoktól való elszakadásban 1848 valódi céljait látták megvalósulni. A baloldali politikusok viszont már új márciusról beszéltek."

"Horthy Miklós hatalomra kerülését követően az új rendszernek újra kellett gondolnia az ünnephez való viszonyát. A magát ellenforradalminak tituláló berendezkedés azonban bajban volt, amikor egy forradalom ünneplése került szóba. Ezért a kor ideológusai úgy vélték, hogy a március 15-i üzenet helyett jobban illik a nemzet tragédiájához - Trianonhoz -, ha Világosról és október 6-áról emlékeznek meg - március 15-én. Az ünnepségek ezzel persze 1927-ig nem emelkedtek állami szintre."

"A második világháború után a forradalom századik évfordulójára készült az ország. A totális hatalomátvételre készülő kommunistákra maradt, miként ünneplik 48 emlékét. Az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar forradalom és szabadságharc "jelentőségét". A centenáriumi ünnepség a Kossuth téren, a Petőfi szobornál és a Múzeumkertben zajlott. Az eseményre meghívták Vorosilov marsallt, a Szovjetunió miniszterelnök-helyettesét is."

Érdekes, hogy mindenki fontosnak tartotta ezt a napot, még Kádárék is csináltak belőle Forradalmi Ifjúsági Napokat, és bármennyire is a saját nézőpontjukra faragták, valójában teljesen őket szolgálta a nap (eredeti motívuma).

A tragikum az egészben, hogy mindenki szentnek tekinti ezt a napot, pedig szerintem márc. 15-öt le lehetne váltani márc. 17-re, ami a tatárjárás kezdete (1241.03.17. - a váci templom felgyújtása, benne a lakossággal), de akár inkább legyen szünnap jún. 4. vagy épp augusztus 29. (mohácsi csata). A mai embernek még be is lehetne adni, hogy inkább legyen munkaszüneti nap egy nyári, meleg nap, és elmehetsz fürdeni, semmint márc. 15-én átlagosan rossz idő van még. De ez már nagyon evilági magyarázat. Hogy nincs "élő" kapcsolatunk ezekkel az eseményekkel (jún. 4-gyel van, a tatár- és törökjárást még érteném is)? Szerintem 1848-cal sincs, pusztán az elmúlt 100 évben senki nem tudja elengedni. Pedig el lehetne, hiszen a közelmúlt is mutatja, hogy pl. az 1989-es "szabadság" eljövetelére senki nem emlékezik meg. A nevetséges, hogy már a francia és magyar kokárdaviselés különbségeit vizsgálják, ill. elemzik, hogy miért jó a kokárda. De ma már azt is olvastam, hogy a magyar kokárdának semmi köze nincs a franciához. Teljes a káosz a fejekben.

FL

Névtelen írta...

Egyébként nem tetszik az alternatív történelemírásod, hogy mit kellett volna csinálni 1849-ben, milyen kormányt kellett volna létrehozni, mert ilyen erővel visszamehetnél 1000-ig, vagy 895-ig, vagy tudom is én meddig, végigelemezve, hogy mikor mit kellett volna máshogy csinálni (feltételezve, hogy a létrejövő katasztrófák elsődleges megelőzői minden esetben mi lehettünk volna - pl. IV. Béla normálisan felkészül a tatárjárásra, az Árpádok komolyabban veszik az utódlást (nemcsak III. András; volt abban valami tragikus, hogy két késői Árpádházi király 6-8 gyerekéből 2 volt fiú, IV. Bélának is csak ötödszörre sikerült fiút összehoznia), Mátyás komolyan veszi az utódlást (akár VIII. Henrik előfigurájaként Beatrixtól valahogy elválik - tudom, nem szereted Mátyást, de ha már alternatív történelem, érdekelne, egy Hunyadi-utódnak sikerült volna-e ugyanazt a központosítást elvégezni, amit Mátyásnak), Mohácsnál összetartani; a magyar királyi és osztrák császári címet elválasztani, ami által bár még mindig egy Habsburg-házi hercegből lett volna magyar király, de már örökösen Budán székelt volna, és nem sok köze lett volna Bécshez, legalábbis testileg, szellemileg akár lehetett volna szoros kapcsolattal is fűzve oda, stb.), hogy elkerüljük a tragédiákat. Amúgy szép dolog ez az 1849-es konzervatív kormányalakítós szemlélet, csak valaki ezt már továbbgondolta, hogy mi lett volna, ha az 1945 után külföldre távozó magyar arisztokraták 1989-ben egyesülve puccsot hajtanak végre a Parlamentben...

FL

Bobkó Csaba írta...

Én nem alternatív történelmet írok, hanem értékelem a kor politikai szereplőit, köztük Ferenc Józsefet. Ezt mind állandóan megtesszük. Én azt állítom, hogy téves labanc szemszögből a joggal gyűlölt Kossuthékkal szemben dicsőíteni Ferenc Józsefet, mert ő rossz uralkodó volt 1849-ben és még jó darabig, legalábbis a lehetőségek közül messze nem a legjobbat választotta. Semmiféle alhistory nincs abban, ha kijelentem, hogy Ferenc József a rossz döntésével (hogy a lázadókat azonosította a magyar társadalommal) hozz
ájárult Kossuth hamis hőskultusza és a felkelés "szabadságharc" státusza kiépítéséhez. 1849 őszén nem sok magyar ember gondolta, hogy Kossuth hős lenne és hogy szabadságharc folyt volna. 1867-re már sokkal többen hitték el ezt a maszlagot, ez a király bűne is volt. Ez nem "mi lett volna ha", ez "mi volt".

Névtelen írta...

Köszönöm, most kifejtetted újra, miközben elsőre is megértettem. Lehet, hogy rossz volt a szóhasználatom, de a lényeg, hogy a "kor politikai szereplőinek értélelésekor" csak Ferenc Józsefet értékeled, miközben ilyen erővel az egész magyar történelmen végigfuthatnál.

Egyébként egy talán kevésbé ismert írás (vagy mégse, de úgy hiszem, a kutatók nem a Nyugatban keresnék az efféle írásokat, ezért lehet kallódó):

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00211/06428.htm

A szabadkőműves Ignótusz méltatja nekrológban Ferenc Józsefet. Nyílik a szokásos kétféle értelmezés: vagy Ignotus tisztelte a katolikus FJ-t, vagy tényleg az volt Ferenc József, ami (vagy ha nem is volt az, hagyta azzá lenni az országot, amivé lett). Mindenesetre az általánosan elfogadott Nyugat-képtől ez a cikk messze áll. Azt hiszem, pár évvel azelőtt ugyanez a lap tartotta elmaradottnak a Szent Korona-tant, aztán a Horthy-korszakban nem jelent meg ilyen cikk. Mellesleg tervezem az egész Nyugatot átölelő könyv írását, mely kizárólag a politikai cikkekre vonatkozna, de ez még évek munkája.

FL