"A történelem előre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történel­met csi­nálják – a királycsinálók -, egyidejűleg írnak egy fik­tív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gya­nánt. És ne­ked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félreve­zetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek kö­ze nincs az igazsághoz." (Czike László)

"Egy népnek, egy nemzetnek kellenek eszményképek, de ezek ne hamis és méltatlan eszményképek legyenek. (...) Nem csupán az a célom, hogy ledöntsek személyeket a piedesztálról, úgy, hogy oda ne kerüljön senki más. Az is célom, hogy meglássam és megláttassam azokat az alakokat is, akik valóban megérdemlik, hogy a piedesztálon álljanak."(Dr László András)


"Függetlenül attól, hogy a végső cél politikai, társadalmi, vagy vallási, a titkos társaságok működési elve ugyanaz: mozgásba hozni emberek tömegét és felhasználni őket egy olyan ügy érdekében, amiről nincs tudomásuk." (Nesta Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak )

2012. május 16., szerda

Molnár Géza: Kitalált (magyar) ókor


         A minap történelmi vitába keveredtem egy honlapon, melynek aztán nem lett se vége se hossza, se eleje, se közepe. Az egész vita Peter Sellers: „Estély habfürdővel” című filmjére emlékeztetett. Nem volt más, mint egymás mellé (alá-fölé) rakott érvgyűjtemény, ide is oda is belekapva, de igazából egyetlen szálat sem kibontva. Csak persze itt az egymást váltó képek közel sem voltak oly humorosak és szórakoztatóak, mint Sellers tréfás helyzetkomikumra épülő jelenetei. A vita vége felé azonban kibomlott egy szál, amely elvarrását megígértem. Ha az eredeti lapon teszem, sokkal rövidebbre fogom, és még véletlenül sem utalok a habfürdőbe fojtott estélyre, ám adott esetben nem tudtam fékezni az ujjaimat, így aztán Csaba ajánlatát kihasználva kissé (nagyon) bő lére eresztve, s a kérdést alaposabban körüljárva kísérlek meg eleget tenni ígéretemnek.

Kezdjük tehát a tétellel: azt kell bizonyítanom (ami itt inkább valószínűsítést jelent), hogy 

a Kárpát-medencében az i.e. 4 évezredben magyarul beszéltek, pontosabban e nyelv ősi változatát használták.

Maga a tétel egészen abszurdnak tűnik, hiszen mindenki tudja: mikor volt a magyar honfoglalás. Ha ekkor jönnek be a magyarok, akkor kik beszéltek itt magyarul majd 5 ezer évvel korábban?
Kezdjük tehát az elején. Mi is történt 895-ben. Attól a logikai játéktól, melyet Hunniváry Zoltán jóvoltából évezhettem végig: miszerint az égadta világon semmi, most tekintsünk el. Akit a kérdés ilyetén való értelmezése érdekel, olvassa el a szerző Anti-Kristó c. írását. Egészen megdöbbentő, hogy valaki képes ugyanazokból a forrásokból, amelyekből a történettudományi irodalom a honfoglalásra következtet, az első olvasatra önmagában logikusnak tűnő, ugyanakkor homlokegyenest ellenkező tételt kidolgozni.

A két elmélet összegvetése igazolja a legfényesebben Carr tételét: 
A tények egyáltalán nem pulton heverő halak. Inkább olyanok, mint az óriási s néha végtelennek látszó óceánban úszkáló halak; és hogy a történésznek mi akad a horgára, részben a szerencsén, de legfőképp azon múlik, hogy az óceán mely részén halászik és milyen felszereléssel – e két tényező persze attól függ, milyen halat akar fogni. Nagyjában-egészében a történész olyan tényekre talál, amilyeneket keres.”1 
–  mi azonban maradjunk azoknál a „tényeknél”, amelyeket ma még általánosan, vagy inkább általánosabban is elfogadnak: 895-ben Árpád-népe megérkezik a Kárpát-medencébe.


Ahhoz, hogy e tényt a maga jelentőségében értékelhessük, két mozzanatot kell tisztáznunk. Egyfelől: hogyan festett a medence maga? Hányan éltek itt, kik voltak, milyen nyelvet beszéltek, mi történt velük. Másfelől: kik érkeztek ide, honnan jöttek, milyen nyelvet beszéltek, és mi történt velük.
Kezdjük az elején. Vázoljuk fel, hogyan is nézett ki a Kárpát-medence az Árpádok bejövetele előtt:
„…ekkor nem volt erős, szilárd politikai hatalom a Kárpát-medencében. Az erdélyi sóbányák és a Dél-Alföld a bolgár királysághoz tartozott, a Dunántúl, az egykori római Pannónia a frankok keleti határtartománya volt, a Felvidék nyugati részét pedig a Garamig a Morva fejedelemség birtokolta. A közbeeső »ütköző zóna« senki földje volt, gyérszámú avar népesség lakta. A lakosság élete sehol sem volt biztonságban, mivel hol az egyik, hol a másik uralkodó pusztította végig a másik országrészét.”2 
ezek a mondatok azt sugallják, a terület különösen a középső régiókban ritkán lakott, könnyen birtokba vehető vidék volt, ahol nagyszámú jövevény telepedhetett meg. Ez a következmények felől nézvést logikus is, hiszen Árpád-népének helyre volt szüksége, mi több, ahhoz, hogy az a négy-ötszázezer körüli „magyar”, akikkel mindent összevetve számolhatunk, megőrizhesse nyelvét itt a medencében meghatározó többséget kellett alkotniuk. Ellenkező esetben vélhetően úgy jártak volna, mint a korabeli hozzájuk hasonló hódítók, mint pl. a bolgárok, vagy akár más sztyeppei „nomádok” a lengyeleket meghódító „szarmaták”-tól, a Dél-orosz és Ukrán sztyeppet, illetve Kínát meghódító mongolokig. S ha már itt tartunk: nem tételezhetjük fel csak egy gondolatkísérlet erejéig, hogy így is jártak?

A Kárpát-medencével az a baj, hogy az utolsó jégkorszak idején is lakott volt. Menedék, ahol nem volt eljegesedés. Ráadásul a terület zárt, jól védhető, mi több, számos ugyancsak zárt és védhető belső térre tagozódik. Azaz kiválóan alkalmas emberi letelepedésre. Ha végig nézzük a régészeti leleteket, mindent mondhatunk róla, csak azt nem: lakatlan vagy ritkán lakott. Ez azért is érdekes, mert más oldalról, más tényeket keresve a történészek már a bronzkortól olyan népességgel és népsűrűséggel számolnak, mely jelentős pusztította a természeti környezetet e tájon. Önmagában persze a két mozzanat között nincs ellentmondás, mindössze arra kell ügyelni, hogy még véletlenül se említsük egy lapon egyiket a másikkal. Ugyanis, ha a terület már a bronzkorban elég sűrűn lakott volt, legalábbis kísérletet kellene tenni arra, hogy megmagyarázzuk, miért változott meg a helyzet a IX. század végére. Nos, Fodor István adott egy tippet: nem volt komoly hatalom a Kárpát-medencében. Periféria volt az egész. Nem foglalkozott vele senki, ráadásul ugye itt volt a létbizonytalanság. Csoda, hogy egyáltalán lakott itt valaki.

Akkor most vizsgálódjunk más oldalról. Vegyük alapul a két legjelentősebbnek tűnő államalakulatot. Egy oldalról a frankok, más oldalról a bolgárok. Két birodalom. Hogy mit jelentett a korabeli frank fennhatóság, ma már nehéz elképzelni. Elég sok ellentmondás feszíti ezt a kérdést. Mégis, elvben akár feltételezhetnénk: az élet legalább oly biztonságos volt a keleti tartományokban, illetve épp oly bizonytalanságokkal terhes, mint a birodalom más vidékein. Mindezt bátran állíthatjuk, hiszen az adott körülmények között a két legerősebb birodalmat több napi járóföldnyi senki földje választja el egymástól. Ez lehetett gyéren lakott. A többi nem nagyon. A bolgárokat már jobban ismerjük. 894-896 között háborúba keveredtek Róma örökösével, Bizánccal. E háború legalábbis sejtetni engedi az akkori Bolgár cárság erejét. 

Pillantsunk bele csakúgy felületesen e háború eseményeibe. 894. Simeon bolgár cár hadat visel Bizánc ellen, s meghódítja Kelet-Róma szinte valamennyi balkáni tartományát. Kevés híján kiveri őket a Balkánról. Bizánc császára, Bölcs Leo egyrészt a magyaroktól kér segítséget, másrészt a dél-itáliai frontról visszahívja híres hadvezérét, Nikephoros Phokast és megindul az ellentámadás. A harapóba szorított bolgár seregek visszavonulnak. Bizánc visszaszerzi elveszett tartományait és békét köt Simeonnal. Simeon ekkor elvonul harcolni, majd az e háborút lezáró békekötést követően (miután hátát már biztonságban tudja) újra Bizánc ellen vonul, és ismét elfoglalja a Balkán nagy részét. Mindez azt jelenti, a korabeli Európa egyik legjelentősebb katonai hatalmát tisztelhetjük a Bolgár cárságban. Magyarán nehéz lenne komolyan venni azt a tételt: miszerint nem volt jelentős államalakulat a Kárpát-medencében. Figyeljük meg alaposan Fodor István szövegét: 
Nem volt erős, szilárd politikai hatalom a Kárpát-medencében”
A felsorolásból azonban kitűnik, hogy volt, nem is egy, hanem legalább kettő: egyrészt a frankok állama, másrészt a bolgár királyság. A mondat helyesen így hangzana: 
 Nem volt egységes, az egész medencére kiterjedő politikai hatalom a Kárpát-medencében. 
A frank birodalom keleti tartománya ugyanis viszonylag erős államhoz tartozott, hasonló a helyzet az alföldi és erdélyi bolgár végekkel. Igazunk alátámasztása érdekében alkalmazzuk a fenti megfogalmazást az 1980-90-es évek viszonyaira: a Kárpát-medencében nem volt erős, szilárd politikai hatalom: Erdélyt és a Tiszántúl egy részét a románok, a Dél-Alföldet és Dél-Baranyát a „délszlávok” birtokolták, Kárpátalja az ukrán államhoz, míg a Felvidék a frissen alakult Szlovákiához tartozott, a közbe eső „ütköző zóna” senki földje, gyér számú magyar népesség lakta. Ráadásul a délszláv állam szétesése, a balkáni háborúk, illetve a romániai forradalom miatt az élet bizonytalan volt, a lakosság sehol sem érezhette biztonságban magát. A képlet mindkét esetben ugyanaz. Természetesen az utóbbi esetben tisztán és világosan látszik, a szöveg és a valóság ellentmondása. Ahhoz, hogy ezt a IX. századi Kárpát-medencével kapcsolatban is megítélhessünk, akkor kellett volna élnünk. Erre persze nincs módunk. Ezért fordítsunk egyet a dolgon. A Kárpát-medence története nem indokolja, hogy gyéren lakottnak tekintsük. Azokban az államokban, melyeket a történetíróink oly körültekintően rajzolnak meg, semmiképp. 

Marad a középső senki földje. Nevezzük fehér foltnak. Itt már más a helyzet. Ez a térség akár lakhatatlan is lehet. Nem mellesleg ezzel számolnak a környező országok, amikor a saját történelmüket felvázolják. Ide jöttek be Árpádék, s ha valahol máshol is magyarul beszélnek, az csak azért lehetséges, mert szegény őslakókat, vagy korábban jötteket erővel elmagyarosították. Ne háborodjunk fel ezen, mert a Kárpát-medence honfoglalás előtti képéből ez fakad. A körülöttünk lévő országok ideológusai nyugodtan mutogathatnak ránk: ti mondtátok, mi csak levontuk az ebből fakadó logikus következtetéseket, amit nem mellesleg ti azért nem vontok le, mert az érdeketek mást kíván. Mi azonban mindez objektivitásunk biztos tudatában tehetjük meg. Mi azonban játszunk el a gondolattal, hogy még sem volt olyan kihalt ez az ütköző zóna. Vegyünk egy másik ütköző zónát, nézzünk körül, mi is történik ott. Egy fehér foltról van szó a térképen, mely senkihez sem tartozik:


A fehér folt Délnyugat-Afrika egyik angol gyarmata és a Niger vidéke között terült el. Ma már nem létezik. Rózsaszínre festették a térképészek, mintegy jelképezve a kiontott vért, amely egy-egy fehér folt bekebelezésének elengedhetetlen előzménye. Valamikor sok-sok fehér folt terült el az atlaszon. Csak a parti részek színesedtek lassacskán, ahol az első portugál, holland és angol telepesek kikötöttek, hogy megvessék lábukat és az impérium lobogójának állványát. Egyre több és több területet jeleztek szimbolikusan a térképészek rózsaszínnel, egyre több és több piros festékanyag omlott az eleven palettákról a sárga sivatagokban és a dzsungelek évezredes árnyékában…
Néhány apró, fehér folt még akad a térképen. Ezeket már nem olyan könnyű meghódítani, mert nemcsak a bennszülöttek védik kezdetleges dárdáikkal vagy ócska Remington- és Riffle-puskáikkal, hanem a féltékeny nagyhatalmak is a körmére néznek egymásnak. Némely földdarabot olasz tankok és gépfegyverek óvnak, hogy ne jusson angol kézre, a másikat angolok zárják el a németektől vagy japánok a franciáktól...”
Nos, a mi fehér foltunkat frank lándzsák védték, hogy ne jusson morva kézre, és bolgár íjak, a frankoktól. Ráadásul a föld az adott technológiákkal művelhetetlen, ráadásul a folyók – ezt pl. Ammianus Marcellinustól tudjuk –, itt hatalmas mocsarakat alkotnak, miért is járhatatlan a vidék, hacsak nem ismerői által. Így lehet, nincs is szükség idegen lándzsákra, íjakra, kardokra e fehér folt védelmében, elég elkerülni a hadi utakat, hogy békében megéljen az ember.
Akár így, akár úgy, nagyjából ugyanolyan eséllyel tippelhetünk arra: a Kárpát-medence nem volt ritkábban lakott a korabeli Európa más tájainál, mint arra, hogy a senki földje közepén gyéren lakott volt. Viszont egy dologban biztosak lehetünk: a középső régiót körülölelő államok népesedési mutatói nem igen maradtak el más térségektől: a medence nagy része minden bizonnyal nem ritkán lakott régió volt.
S ha idáig eljutottunk, vegyünk egy mély lélegzetet, és keressük meg kik is jöttek be ide Árpáddal. A dolog közel sem egyszerű, mert a sztyepén egyszerűen nem találják a magyarok nyomait. Mintha egyenest az égből jöttek volna. Persze nem tártak fel minden lehetséges lelőhelyet, mégis elég feltűnő, hogy igazán komoly régészeti hagyaték nem maradt utánunk. — Vagy másról volna szó? 

Ha alaposabban utánajárunk a dolgoknak, találunk anyagot, s ki-ki válogathat kedvére. Mi is ezt tesszük László Gyula segítségével. Ő ugyanis azt látta: a Sarkel melletti besenyő leletek embertani képe 
majdnem azonos a honfoglalás kori vezetőrétegünk fajtaképletével” és korabeli „temetkezési szokásaink a besenyőkére hasonlítanak”.3 
Persze arról, hogy a kettő között valami kapcsolat lenne, szó sem lehet. Hiszen akkor ki kergetett kit, abban a bizonyos népvándorlásban? Tudjuk, az arabokat az úzokat, az úzok a besenyőket, a besenyők a magyarokat, a magyaroknak kergethető ellenfél nem jutott, ők bemenekültek a Kárpát-medencébe. De vizsgáljuk meg ezt a képet kicsit másfelől.
Kr.e. 230 körül tűnik fel az Aral-tó mellékén az „aspasiak” elnevezés. Mintegy száz évvel később Strabon szerint innen tör dél felé két nép, az „asi” és a „pasiak” vagy „pasiani”. Az i.u. 2-3. század körül ugyanezt a két népnevet az Aral-tótól dél-délkeletre fekvő kelt-iráni, illetve Baktria és Indus vidéki Kusán Birodalomban látjuk viszont. Igen figyelemre méltó, hogy e két nép ez idő tájt a „sabarol” (szabarol) nép társaságában élt. Haussig véleménye szerint ez utóbbi név mögött őseink „szabir” (a hazai történetírásban „szavárd”) neve húzódik.4 

A Kusán Birodalom további magyar párhuzamai, hét törzs szövetsége, kettős fejedelemség, a fejedelmek elnevezései: kusán és gyula, magyarul értelmezhető feliratok5 mind-mind arra utalnak, hogy őseink az „asi” és a „pasiani” nép szomszédai és szövetségesei lehettek. A fenti két névben pedig az úz és besenyő nevek alakváltozatait kell látnunk („asi”, „as”, „úz” illetve „pasiak", „pasiani", „paciani”, mely utóbbi sor a besenyők egyik elnevezése.) E feltételezést nagyban alátámasztja László Gyula már idézett észrevétele. Vagyis az úzok és a besenyők feltehetően a Kr. e. 3. századtól éltek az Aral-tó vidékén és egyik felettük átvonuló népvándorlási hullám sem ragadta magával őket.6 

Emellett az egykorú források elemzése, illetve a régészeti leletek is arra utalnak, hogy már a honfoglalást megelőző évezredben a magyarok társaságában, esetleg szövetségében éltek, esetleg maguk voltak a magyarok. Mert itt bizony nem kevesebbről van szó, mint arról: Árpád népe a pártus illetve eftalita-hun utódálmok vidékéről is érkezhetett a Kárpát-medencébe, azaz nem sok közül volt a finnugor eredetű pórnéphez, s általában azt a nyelvet beszélték, amit ezen utódállamokban általában használtak. (Én megengedem: a mai magyar ősét, de ez igen messzire vezető feltételezés.)

Két jelünk már van. Egyfelől adott egy terület, amely nem volt lakatlan, sőt nem is ritkán lakott az adott időszakban, másfelől adott egy néptörzs Baktria és az Indus vidékéről, a kusánok és az eftaliták örököse, mely a Kaspi-tavat délről megkerülve keveredik Európába. S most lépjünk tovább a harmadik jel felé, melynek értelmezéséhez hívjuk segítségül Móra Ferencet, aki a Fehér-tó környéki száz hun sírral kapcsolatban a következőket írta: 
Úgy kell érteni, hogy a temető a hunok korából való. Hun is van köztük tíz-tizenöt-húsz, a koponyáikból meg a fegyvereikből, ruhadíszeikből ítélve. Ők voltak az urak, nekik volt a legtöbb ékességük, őket ásták a legmélyebbre — majd kiderül miért. A többiek pedig, a szegényebb viseletűek, a fölületesebben eltakarítottak, akiken kevesebb volt a féltenivaló: az akkori föld népe. Valami olyan ága a fajtánknak, amelyik már a hunok előtt ideszivároghatott az ázsiai közös őshazából, s itt megtelepedett, földhöz kötött életet élt. Ugyanaz a középtermetű, arányos csontú, kis fejű nép, ugyanazokkal a sírmellékletekkel a keszthelyi, győri, gátéri, szentesi, kundombi nagy temetőkben. És szerintem ez az alapréteg, amire aztán ráhullámzott három úri rokon, a hun, az avar és a magyar. Persze föltevés, amit nehéz lenne bizonyítani, de annál erősebbé válik bennem, mentül többet ásogatok. Talán egyszer a tudósok is figyelemre méltatják ezt a feltevést, amire engem, a tudatlant, a paraszteszem vezetett, annak alapján, amit a magam kezével szedek ki a föld alól. Van azonban már elméleti ember is, kit az enyéimnél komolyabb és alaposabb stúdiumok is erre a föltevésre vezettek. Olyan stúdiumok, amelyekkel már bizonyítani is lehet. A miskolci Marjalaki Kiss Lajosra gondolok, akinek az idén jelent meg egy kis füzete a magyarság eredetéről. Féltettem is szegényt, hogy beverik a fejét érte. De úgy látom, annál is rosszabb sors érte: nem vették észre.” (Móra 1979 20-21. o.) 
Nos, tudósok, az ásató régészek közül egyedül László Gyula kockáztat meg valami hasonlót a „kettős honfoglalás” elméletében. Őt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, be is verték érte a fejét, pedig hol volt ez Móra Ferenc — komoly ásatásokon alapuló7 — feltevésétől. Mellesleg Móra is arra a sorsra jutott, amire Marjalaki Kis Lajos: nem vették észre. Hiába fűződik a nevéhez az Alföld legszebb régészet gyűjteménye, illetve ennek feldolgozása. Mára régészeti tevékenységének alig maradt nyoma, feltevéseit ugyanaz a homály takarja, mint Marjalaki Kiss Lajos munkásságát. Mindketten úgy vélték, a három „úri rokon” már itt találta őseinket, az akkori „föld népét”. 
„Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be — foglalja össze kutatásait Marjalaki Kiss Lajos —, sőt már az avarok, hunok előtt is itt élt, és magyarul beszélt. Felfogásom szerint ez a magyarul beszélő pórnép nem más, mint a Kr. e. évezredben szkítha, később szarmata gyűjtőnéven említett néptörzsek maradéka.”
És ezzel nagyjából és egészében a jelek végére is értünk. Hozhatnánk fel nyelvemléket, melyben egy pannon törzsfő, marha kiáltással vágta csizmáját a római adószedőhöz, aki mindezt gondosan feljegyezte és ránk örökítette, de hamarjában nem bukkantunk a forrásra, így aztán nem közlünk, csak célozgatunk. Hozhatnánk híreket megyegyűlésről, melyet, mit tesz a sors, az i.e. 6 század környékén tartottak, s számos más jelet az államszervezetből és a társadalmi felépítésből, de ezek oly szerteágazóak, s messze túlmutatnak e játék keretein. Így aztán lépjünk tovább a nyelv felé.

Az i.e. IV. évezred környékéről nincsenek jól dokumentált, megfejtett Kárpát-medencei nyelvemlékek. Így aztán közvetett bizonyítékokra kell támaszkodnunk. Az első ilyen bizonyíték néhány hittétel. Ugye mindenki tudja: Kézai, a Bibliához nyúl, midőn ősi eredetet keres az Árpádoknak.

Valóban így lenne?

Sebestyén László mutatott rá Kézai Simon védelmében, hogy krónikáink— elsősorban persze Kézai művének — “bibliai ihletettségű”-nek tekintett része nem a Bibliából származik, sőt helyenként mintegy kiigazítja azt. Idézzük most pontosan az Ő észrevételeit:
Mit mond Kézai? (A hun-magyar krónikából vett minden idézetem — az iránta való tisztelet-a­dásból is — kivétel nélkül Szabó Károly fordításából való) »..az özönvíz után a kétszázegyedik esztendőben a Jafet magvából eredt Menroth óriás, Thana fia, minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva tornyot kezde építeni, hogy ha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszuló ítéletet elkerülhessék.«
Györffy György (...) a Menroth név említését Kézai tévedésének tartja. A Menroth név — mondja Györffy — a magyarok felett korábban uralkodó kazár kagán neve, s a hun történet írója a régi gesta (ősgesta) Menrothjához írta mindazt, amit a hasonló nevű Nimródról a Bibliában talált.

Kézai nem tévedett. Többről és másról van szó.
Bizonyításul egy magyar szerző, Krausz Sámuel lenyűgözően érdekes gondolatmenetét követem. Megállapításai abban összegezhetők, hogy a huntörténet írója babiloni pogány mítoszokból merített, mert a Biblia szerint Nimród nem lehet Jafet fia, a pogány hagyományban pedig igenis az. Hieronymus egyházatyánál nincs is meg az a részlet, hogy a bábeli toronyépítést Nemrot kezdte volna meg, de a pogány forrásokban ez hitelesen fellelhető...

Berossus káld történetíró ezt így adja elő: »Midőn Belás, Jupiter fia meghalt, Nemrót a népével Senaár mezejére jött, ahol kijelölt egy várost és fölötte nagy tornyot alapított a víztől való megmenekülésnek százharmincegyedik esztendejében és uralkodott 56 évig és a tornyot fölépítette a hegyek magasságáig és nagyságáig.«
Az összefüggés Berossus tudósítása és Kézai Menroth-ról (a név többféle formában található: Menproth, Nemprot, stb.) szóló mondatai között nyilvánvaló, nemcsak mert Nemrotot tünteti fel toronyépítőnek, hanem azért is, mert pontosan datálja a torony építését a vízözön után. (Krausz Sámuel még a meglepően csekély 70 év eltérést is eltünteti egy logikus számegybevetéssel.)

Berossus Nemrottal kapcsolatban sokat beszél a szkítákról is, a Tanais folyó nevet szintén említi. E kapcsolatot Epiphanius egyházatya így világítja meg: »a hellének ezt a Nemrotot tartják Zoroasternek, aki tovább költözvén a keleti részek felé Baktriának alapítója lőn.« Ugyanezt mondja Isidorus Hispalensis (De Asia XIV.3.) »Először Perzsiában keletkezett a magika mesterség, ahová ugyanis az óriás Nemrót a nyelvek összezavarodása után elment volt.« Idézzük Kézait: »...Vissza kell térnünk Menroth óriásra, ki a nyelvek meg­keződött összezavarodása után Eviláth földére méne, mellyet ezidőben Persie tartományának neveznek, és ott Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Magort, kiktől a hunok vagy magyarok származtak.«
Eviláthról tudnunk kell, hogy a görög-római világban létezett egy Kis- és egy Nagy-Eviláth. Az ókorban ezt az országot Hunniának nevezték, Kosmos Indikopleustes 510-ben beutazta Dél-Ará­biát, Abessziniát és Indiát s Keresztény topog­ráfia c. művében egy helyütt ezt írja: »India és Hunnia, vagyis Eviláth.« (A könyv 1527-ben jelent meg Baselben.)

(...) Tehát a pogány források tanúsága, hogy Nemrot volt a szkíta vallás megalapítója, s ő a szkíta vidék és Asszíria első királya...
Szücs Jenő állításával szemben — miszerint Kézai egyenes bibliai népgenezist ad —, a bábeli torony építésének Gesta-beli indokolására kell felhívnunk a figyelmet:
A Biblia szerint a tornyot a dicsőség és a hírnév kedvéért kezdték építeni. Pap létére Kézai mégis a pogány hagyományban megőrződött va­ló­ságos okot mondja: »minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva tornyot kezde építeni, hogy ha az özönvíz ismét találna jönni...« (...)
Az elmondottakból érthető meg az, hogy Kézai (s nyomában a Pozsonyi és Budai Krónika) mit sem törődve Nemrot (Biblia szerinti) hamita voltával a jafetita szkíták ősének teszi meg őt. Ez nem ellentmondás, nem tudatlanság, hanem a monda egészéből merített igazság." (Sebestyén 1975. 24-26. o.)
Hasonló következtetésre jut Fodor Istvánnal vitatkozva Götz László is, “Keleten kél a Nap” című összefoglaló művének II., könyvében.
Szeretnénk itt megragadni az alkalmat, hogy ezt a történeti irodalmunkban immár jó száz év óta kisértő, egyik szerzőtől a másikig kritikátlanul tovább görgetett valótlanságot helyreigazítsuk. Röviden szólva: Kézai nem a Biblia szövegét hasz­nálta fel »dicső ősök keresésére« - ahogy ezt a szakirodalmunk Hunfalvy óta a legtöbb esetben előszeretettel hangsúlyozni szokta.
Nézzük meg magukat a kérdéses szövegeket:
Genesis, 10. fej. 2., 3., 4. vers: »Jafet fiai: Gómer, Magóg, Madai, Javan, Tubal, Mesek és Tirasz. Gómer fiai: Askenász, Rifát és Togorma. Javan fiai: Elisa Tarsis, a kittimek és a dananimok.«
Genesis, 10. fej. 6. vers: »Kám fiai: Kus, Micrajim, Put, és Kánaán.«
Genesis, 10 fej. 9. vers: »Kus nemzette Nimródot. Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt. Innen a szólás: 'Nagy vadász az úr előtt, mint Nimród'«
Genesis, 11. fej. 4. vers: »Azután így szóltak: 'Raj­ta, építsünk várost és tornyot, mely­nek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak és ne szóródjunk szét a föl­dön.'«
Kézai: »A vízözön után a kétszázegyedik évben, az óriás Ménrót, a Jafet véréből származó Thana fia, okulva a múlt veszedelmén, egész rokonságával együtt egy torony építésébe kezdett, hagy ha esetleg a vízözön megismétlődnék, a toronyba me­nekülve elkerüljék a bosszúálló ítéletet.«
"...Ménrót, az óriás a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának neveztek...«
Mit láthatunk az idézetekből? Azt, hogy szó sem lehet arról, hogy Kézai a Biblia vonatkozó részeit másolta volna ki, sőt egyenesen ujjat merészelt húzni a Bibliával, amikor több olyan körülményt közölt, amelyek vagy nem találhatók a Bibliában, vagy egyenesen ellenkeznek annak állításaival.

Lényeges ellentét először is Ménrót (Vagy »Menproth« vagy »Nemproth« - a szöveg korrupt) származtatása: a Bibliában Kám leszármazottja, Kézainál Jafeté. Apja a Bibliában Kus, Kézainál Thana - akinek a neve a Bibliában elő sem fordul.
Ellenkezik Kézai a Bibliával abban is, hogy míg szerinte a bábeli tornyot azért építették, hogy ha a vízözön megismétlődjék, arra meneküljenek, addig a Biblia az emberek hírnévre, dicsőségre vágyásával magyarázza a toronyépítést.
Nem található meg a Bibliában a bábeli torony építésének időpontja, de az sem, hogy ezt Nimród építtette volna.
Nem említi a Biblia azt sem, hogy Nimród később »Eviláth földjére« költözött, sőt mi több, ez a kifejezés sehol sem található meg - más összefüg­gésben sem - a Bibliában (v. ö. 108. oldalon mondottakkal8)

Megemlítendő még az is, hogy Kézai következetesen »óriás«-nak (»gygas«) nevezi Ménrótot, a Biblia pedig éppoly következetesen — »nagy vadász«-nak Nimródot. Ez az eltérés a legősibb hagyományok, a hősmondák, a mitológia terére vezet el bennünket, és arra vall, hogy Kézai egy önálló, nem bibliai megfogalmazású Nimród-hősmondakör hagyományait örökítette ránk. A mondabeli hősök vagy mitológiai alakok állandó »díszítő jelzői«-nek egyezéseiből, illetve különbözőségeiből igen nagy valószínűséggel következtethetünk a kérdéses mondák közös, illetve egymástól eltérő forrásaira.
Ugyancsak önálló, de egyúttal a Bibliánál ősibb forrásra mutat a bábeli torony építésének megokolása is. A mezopotámiai síkságon ugyanis a szumír templomtornyok annakidején valóban menedékül is szolgáltak a Tigris, Eufrát gyakori ára­dásaikor. E zikkurátorok romjai még ma is szigetekként emelkednek ki a víztengerből a tavaszi áradások alatt. Ezzel szemben a Biblia szerkesztői szemmel láthatóan már nem ismerték ezeket az ősi hagyományokat, ezért tudálékos magyarázatot kerestek.
Ezek lennének tehát a tények.

Mármost mit gondoljunk egy olyan történettudományról, amelyik ezeket a világos, szembeszökő szövegeltéréseket, sőt ellentéteket száz év múltán sem veszi észre? Ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen. Ezért más okokra kell gondolnunk. (...)
Nem akarunk most belebonyolódni ezekbe a tu­dománytörténeti kérdésekbe, mert még futó áttekintésük is vaskos köteteket igényelne. Nézzük meg inkább milyen eminens fontosságú összefüggésekre mutatott rá, már 1898-ban Krausz Sámuel »Nemzeti krónikáink bibliai vonatkozásai« c. értekezésében Kézai állítólagos Biblia-kiollózásaival kapcsolatban.
Krausz kimutatta, hogy Kézai nem a Bibliából, hanem a babiloni pogány mítoszokból merített. A Biblia szerint Nimród nem Jafet származéka, a pogány hagyományban azonban igenis az. Sem a Bibliában, sem Hieronymus egyházatyánál nem szerepel, hogy a bábeli toronyépítést Nimród kezdte volna meg, de a pogány forrásokban ez hitelesen fellelhető...
...A pogány források tanúsága tehát az — fejezi be fejtegetéseit Krausz —, hogy Nimród volt a szkíta vallás megalapítója s ő a szkíta vidékek első királya is, éppúgy mint Asszíriáé. Az Ószövetséggel kapcsolatban tehát tudni való, hogy sok elemet tartalmaz a babiloni őskor nézetvilágából. Ily módon a Nimród monda már eredetileg sem pusztán bibliai hagyományokat tükröz. — Eddig Krausz

Magunk pedig megjegyezzük azt is, hogy az Ószövetség őstörténeti, teológiai, morális fejezeteiről, zsoltárairól, himnuszairól, jelképes hasonlatairól, egyszóval mindazon részéről, melyek nem kifejezetten a Kr. e 1. évezred palesztinai héber államainak (Juda és Izrael) történetével foglalkoznak, egyre-másra mutatja ki a kutatás, hogy szinte kivétel nélkül ősi szumír regék, mítoszok, kozmogóniai képzetek, vallási elképzelések, imák, példabeszédek egyszerű átvételei, melyek azonban csak másodlagosan, a babiloniak és a kánaáni ős­la­kosság szumír tradícióinak közvetítése útján jutott el a héberekhez. (Kramer: The Sumerians; u.a.: Die Wiege der Kultur; u.a.: Geschichte beginnt in Sumer; Schmökel: Das Land Sumer.)
Különösen ki kell emelnünk S. N. Kramernek, a jeruzsálemi egyetem szumerológusának e téren végzett alapvető munkásságát...

Nimróddal kapcsolatban megemlíthetjük még, hogy a Biblia-kutatás újabb felismerései szerint a Biblia szemléletében a héberek összes ellenségei Noé »rossz fia« — Kám — leszármazottai közé kerültek, így Nimród is, aki ugyanis nem más, mint a szemiták legnagyobb ősellensége: Ninurta (vagy Nimurta, illetve Nim-ruda) a szumír hadisten...
Ezen adatok ismeretében bizony egészen más szemmel kell néznünk Kézait, aki — kiigazítva a Bibliát! — világosan megmondja, hogy Nimród nem Kám leszármazottja volt. Igen jó forrásokra, vagy nagyon közismert, makacs és szívós eredetha­gyo­mányokra kellett ugyanis támaszkodnia ahhoz, hogy a keresztény középkor kellős közepén helyesbíteni merészelje a Bibliát, mert különben bajosan úszta volna meg épp bőrrel ezt az eretnekséget.

»Látjátok feleim szemetekkel«: itt van a kutya eltemetve. Nem is kell túlságosan élénk fantázia annak elképzelésére, milyen osztatlan lelkesedést válthattak ki az ilyesféle perspektívák a száz évvel előtti, jórészt az eleve feltételezett indogermán kultúrprioritás szilárd módszertani alapján álló német történettudományban. E szemlélet tükrében már maga a gondolat is tűrhetetlen volt, hogy a rablóhordáknak kinevezett magyaroknak még a 13. században is a babiloni időkre visszanyúló eredet­hagyományaik lehettek. Sőt ezek a hagyományok olyan erősek voltak, hogy magával a Bibliával is konkurálni tudtak. Nem hisszük, hogy nagyot té­vedünk, ha azt gyanítjuk, hogy hasonló meggondolások is közrejátszhattak krónikáink leértékelésében.” (Götz 1981. 195-201. o.)
Ezek az összefüggések arra utalnak, hogy ókori mezopotámiai hagyományokra bukkanhatunk a 13. Századi magyar királyi udvarban. Mindez talán nem véletlen, hiszen láttuk: honnan is érkezhettek Árpád magyarjai. De van rá más, hasonlóan logikus magyarázat is. A kettő egyébként nem zárja ki, inkább erősíti egymást.
Nézzük tehát.

Az i.e. IV. évezredtől igen komoly szumír régészeti párhuzamokat találunk a Kárpát-medencében. Csak egy rövid felsorolás a teljesség igénye nélkül. A település szerkezet (tellek), kocsi és hajó modellek, szekérsíros temetkezés, piktogramok. E párhuzamokat egyes mezopotámiai hatással, de többen mezopotámiai betelepüléssel magyarázzák, így például a 4/3. évezred fordulója idején a Vinča-Tordos kultúra területén talált leletek alapján arra következtettek, hogy ebben az időben is tekintélyes számú mezopotámiai-szumér érckutató, fémfeldolgozó, a fémtermékek elszállítását lebonyolító, valamint a bá­nyá­szatot, ércolvasztást és kereskedelmi utakat katonailag biztosító csoportok tartózkodtak itt.
Mindez önkéntelenül is felveti annak lehetőségét, hogy a magyar nyelvet az i.e. IV. évezred környékén beszélt szumír nyelvvel kíséreljük meg összevetni:

Kezdjük egy kis játékkal. A szumír nyelvet minden valószínűség szerint olyan nyelvek segítségével fejtették meg, melyek jóval kevesebb magánhangzót ismertek és használtak, mint a megfejtendő nyelv. Erre utalnak az un “poliszemantikus” azaz több jelentésű szumír szavak, mint pl. a “tar”, melynek Deimel szerint húsz különböző jelentése van. Az “a” betűt azonban nem lehet húszféleképpen artikulálni, azaz arra kell gyanakodnunk, hogy itt bizony az “a” hang mögött több magánhangzó rejtőzhet. Mint pl. “tar”, “tár”, “túr”, (el)“tűr”, (be)“tűr”, “tör”, “tőr”(mint csapda, illetve mint szúróeszköz). Na, már most, meglepődnénk, ha azt állítanám, hogy az általam leírt szavak a szó Anton Deimel által feltárt jelentései? Pedig erről van szó. Itt bizony felsoroltuk a szumír “tar” hét magyar megfelelőjét. A továbbiakban nézzük meg, hogyan alakul a helyzet a további tizenhárom jelentéssel: “tar”-ol, “tar”-aj, “tar”-ló, “tar”-t, “tar”-gonca, “tar”-tóztat, “tár”-ol, “tör”-öl, “tör”-vény, “tör”-ténik, “tor”-ol, “tor”-laszt, “tor”-zsa. 
Íme kilenc jelentés mindhárom hangban megegyezik a megfelelő magyar szavak töveivel, tizenegynél pedig csak a tőmagánhangzó változik meg a magyarban.” (Götz 1982. 74-75 o.)
Holott itt csak a közvetlen párhuzamokat vettük figyelembe. A szóbokor további szavait vizsgálva újabb meglepő hasonlóságokra bukkanhatunk, mint pl. “tor”, “tör”zs (mint rész) stb. (Götz, im. 271-277. o.)
És persze, ahogy mondani szokás: van másik!
Nézzük meg “A magyar nyelv etimológiai szótárá”-ból kiindulva a latin eredetű “tunika” szó gyökereit:
 “a latin szó a görög »chiton« alakkal együtt ugyanarra a végső forrásra megy vissza; v.ö. föníciai »ktn«, lenből készült öltözék.” (Götz 1994. 76. o.)
Nos e “ktn” alaknak, amennyiben itt “lenből készült öltözék”-ről van szó, egy magyar párhuzamát is felvillanthatjuk, “ktny”, “kötény” formában, mely nemcsak hangalakban, de formájában is összevethető a “tuniká”-val. S hogy nem is járunk messze az igazságtól, bizonyítják Götz László alábbi felvetései:
...ez a föníciai »ktn« még a szemita nyelveken belül sem »végső forrás«, mert az eredeti szemita alak az akkád-asszír »kitu«=Flachs, Linnengewand, (len, lenfonál, illetve lenvászon M.G.) ami viszont az azonos jelentésű szumír “gad”, “gada”, “gadu” szó átvétele.” (ih.)
A szónak “köt” jelentése is van, sőt “káta” is. Alakjában és jelentésében egyaránt rokona a “gatya”. (ih.)
A sor természetesen folytatható, ehelyett azonban ismerkedjünk meg az utolsó példánkkal, melyben a “bar” jelentését figyelhetjük meg. Götz László szerint e gyök egyes változatait a következő magyar szavakkal írhatjuk le: “par”-ázs, “pör”-köl, “per”-zsel, “pir”-os, “vör”-ös, “bar”-na “pár”-ol, “forr”-al, “vir”-ít, “virr”-ad, “pír”, “pír”-kan, “vir”-ág, “vir”-ul, “pár”-a, “pár”-olog. (im. 223. o.) E szavak látszólag messzebb állnak a szumír megfelelőjüktől, mint azt a korábban idézett “tar” szó magyar jelentései, esetünkben azonban a látszat csal.  
“Mindez persze szemfényvesztésnek tűnhet, annál megdöbbentőbb és meggyőzőbb azonban, ha kiegészítjük néhány régi magyar szótár adataival. Ballagi Mór szótárában fellelhető egy »pusztán régi irodalmunkban található« »Bar« szócska. Ugyanez a szó megtalálható Czuczor Gergely és Fogarasi János nagy, hatkötetes művében, »A magyar nyelv szótárá«-ban (1862-1874.), teljes szóbokrával, összes jelentésével együtt. Az itt található alakok a magyar nyelv régi állapotát idézve olyan szoros rokonságot mutatnak a szumír »bar« gyökkel, hogy érdemes hosszabb részleteket idéznünk a szótárból. »1., Mozgást, járást, forgást jelent(...) 2., Metszésre, hasításra vonatkozik(...) 3., Jelent oly szint, melyre a testeket, nevezetesen az ember bőrét a nap heve, a tűz folytonos hatása festeni szokta, s rokonai: par, per, por, pir, vir, mir, melyek szintén tűzre, égetésre, s az által okozott színre vonatkoznak, mint e származékokban: barna, parázs, porgol, perzsel, pörköl, pirít, virrad.«. A régi magyar »bar« gyökből képzett szavak jelentései eszerint megegyeznek a szumír »bar« jelentésbokrának egy részével... (Takács 1993-94/ I. 57-58. o.) 
Azaz itt nem egyszerű szóegyeztetéssel állunk szemben, hanem szemmel láthatóan mindkét nyelvben (közel)azonos jelentésű azonos hangalakú szóra bukkantunk. Ebben csak megerősíthetnek bennünket Takács György vizsgálatai, aki a teljes szóbokor elemzése után mind a szumír, mind a magyar “bar” gyök származékait három csomópont köré csoportosította:
i. fényes, világos, piros, meleg: pl. barna, billog, birge, parázs, pára, bergyó, pilácsol, pillamodik pír, pirhanyag, pirkad, pirong, piros, vér, verő(fény), villan, villámlik, virrad, vörheny, vörös, fejér, stb. ii. vegetáció, bőség szaporodás, jólét: pl. barka, barom, bárány, bír, birka, borjú, bölcső, buja, búrján, bujtás, palánta, paréj, pulya, vajúdás, virág, virít, virul, fajlik, folyár, stb. iii. uralkodás, ítélet, parancs, elválasztás: pl. baráz/d-a/, bárd, barkál, bíra, borotva, balasta, balta, bilincs, parancs, per...” (im. 59. o.)
És ezzel a játék végére értünk. Ragozhatnánk tovább, de akit ennyi nem győz meg arról, érdemes volna efelé is kutakodni, illetve egészen értelmes felvetés, miszerint a szumír párhuzamokat mutató telepek, illetve műveltségek népe szumír nyelven beszélhetett, s e nyelv kétségtelenül szoros párhuzamokat mutat a ma beszélt magyar nyelvvel, azt nem győzi meg semmi. A tájhasználat, illetve az egymásba növő régészeti kultúrák jeleznek egyfajta folytonosságot a Kárpát-medencében, így aztán elképzelhető, hogy a nyelv is fennmaradt. Az sem kizárt, hogy azért olvadt oly elválaszthatatlanul össze a föld népe és a három úri rokon, mert ők is ezt a nyelvet, ennek valamely nyelvjárását hozták vissza onnan, hová elvándoroltak, de az is lehet, hogy csak közös gyökerekről van szó, melyet a jégkorszak után kialakuló egységes andronovói műveltségből, illetve az eurázsiai sztyeppén kialakuló ugyancsak erős szumír párhuzamokat mutató műveltségekből eredeztethetünk.

1 R. Várkonyi Ágnes: A tűzvész tanúi. 1995., 15. o.
2 Fodor István: Verecke híres útján... Gondolat, 1975. 231 o.
3 László Gyula: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai Bp. 1961. 20-21. o.
4 Lásd: Haussig, H. W. Theophylakt's Exkurs über die skythischen Völker (Byzantion, 1953.) c. munkáját. A szerző a Kusán birodalom igen szoros magyar párhuzamait alapul véve e térségből származtatja őseinket. Említésre méltó, hogy hasonló következtetésre jut Altheim, F. Geschite der Hunnen c. 1959-ben napvilágot látott munkájában, aki a Kusán Birodalommal szomszédos, időnként azzal összekapcsolt Eftalita-hun Birodalom területéről vonultatja őseinket Európába.
5 A gyula méltóságnév Jaula alakban, szaka úr — az uralkodóra —, szaka urak — a népre vonatkozóan, az uralkodó urkodu makaru megnevezése. Bővebben lásd Götz 1981. 99-107 o.)
6 Türelmesen kivárták a 893. évi arab támadást, hogy bekergethessék eleinket a Kárpátok közé.
7 Móra Ferenc 1905 és '34 között Csongrád, Bács-Kiskun és Békés megyékben ötvenhét ásatást vezetett. Lengyel Dénes, az 1979-ben megjelentetett cikkgyűjtemény utószavában — Eperjessy Kálmánra hivatkozva ezt írja róla: “Régészi hírneve a csókai, szőregi, kiszombori, öthalmi, fehér-tói bojárhalmi, kundombi és más ásatások révén az ország határain messze túl jutott. Az Alföld legszebb régészeti gyűjteményét hordta össze és dolgozta fel”.
8 “...a Bibliában valóban nem található semmiféle »Eviláth földje«. Az egyetlen »Eviláth«-tal összecsengő név »Havila«, de az sem konkrét evilági terület, hanem egyrészt az Éden-kert tá­ján elterülő mitologikus vidék (Genesis 2.11),másrészt pedig Kus egyik fiának (Genesis 10.7 és Krónikák I. 1.9), valamint Szem egyik ükunokájának (Genesis 10. 29 és Krónikák I. 1.23) neve.”
----------------------------------------------------------------------------------------------

Bloggazdai utószó

Először is, a bejegyzés címét én adtam, némileg ironizálva azon, hogy kicsit kikalandozni látszik a téma a blog címe által megszabott korszak kereteiből. A blog címe is eleve ironikus, kicsit gúnyolódva utal Illig és hazai követői hírhedt "Kitalált Középkor"-elméleteire, amik engem nem győztek meg. Azonban sejtem, hogy ez nem minden idelátogató olvasónak azonnal magától értetődő, ezért most az "Érdekes olvasnivalók" oldalmenűben linkeltem is Hetesi Zsolt asztrofizikus, nem mellesleg az olajcsúcs (és más okok) okozta folyamatban levő globális összeomlásra figyelmeztető mozgalmunk egyik neves igehirdetője cikkét. ( Kimaradt-e bármennyi év az időszámítás során? ) Gondolom, Géza is nagyra becsüli Zsolt szakmai levezetését, hiszen szerzőtársak.

A felhozott példa egyből jelzi is, hogy a történelemhamisítás vádját megfogalmazó ún. "összeesküvéselméletek" egy hatalmas dzsungel, amiben akadnak teljesen szélhámos, vagy dilettáns elméletek is, meg akadnak tisztességes szándékú valóságfeltárási kísérletek is, ahová reményeim szerint az én blogom is tartozik, meg Géza cikke és általában ezirányú tevékenysége is. Konkrétan a magyar nép és nyelv kárpát-medencei ősiségének kérdése úgy kerül épp e blogba, hogy engem első közelítésre e témában is inkább a dolog újkori, közte jelenkori vonatkozásai izgattak. Nem mondhatjuk, hogy a kérdés kizárólag szakembereket, történészeket, nyelvészeket, régészeket és amatőr érdeklődő laikusok szűk körét érinti. E blog fő témája a kollektív történelmi tudat manipulációja bizonyos, hatalommal bíró körök részéről részben politikai, hatalmi, kormányzási, részben haszonszerzési célból, de jelentős részben tulajdonképpen misztikus gyökerű, vallási jellegű utópiaépítés céljából. Az eddigi bejegyzések jó része is, meg a tervezett továbbiak is igyekszik rámutatni, hogy a társadalmat a gonosz szándékú háttérhatalmak nem utolsósorban a nemzet műltjával, történelmi szereplők hőskultuszával és elég kiemelten a nyelvével kapcsolatos érzelmek keltésével is igyekszenek manipulálni. Elég groteszk módon e zűrzavaros manipulációs-  és propagandaháborúkban régóta szokás az ellenfeleket vádolni olyamivel, amiket a vádolók maguk követnek el. Tehát a türténelemhamisítók történelemhamisítással vádolják z ellentábort, stb. A magyar őstörténetre, a magyar nyelv történetére vonatkozó elméletek képviselői a kor politikai-világnézeti irányzataival legszortosabb kapcsolatban különösen hevesen szokták a konkurens elméletek képviselőit vádolni, illetve eleve olyanokra rásütni az adott "nemzetellenes" hamisított történelemkép gyártójának bélyegét, akik aktuális világnézeti-politikai ellenfeleik. Itt most csak utalok arra, hogy az általam boncolgatott "kuruc-labanc (világnézeti és konkrét politikai) összecsapás" keretében régi sportja a kuruc tábor szellemi élcsapatát ellátó protestáns értelmiségnek a gonosz Habsburgokat vádolni a nemzetellenes finnugrálás elméletének erőltetésével, miközben a finnugrisztika hálásan tartja számon első képviselőiként az elméletet fewlkaroló hazai protestáns lelkészeket... Ezt a témát későbbi saját bejegyzéseimben fogom körüljárni. tehát az őstörténetről folyó és jelenkori, újkori politikai-világnézeti harcokban fegyverként használt viták egy nagy álarcosbálban zajlanak, ahol nem könnyű ránézésree átlátni, hogy ki, mi rejlik az egyes "arcok" alatt, hogy melyik álca.

A tisztánlátáshoz nem utolsósorban foglalkozni kell magával a kérdéssel, tehát a magyar őstörténettel és nyelvünk eredetével is, szerintem Géza ezt tisztességesen teszi, ilyen hozzáállás esetén a legrosszabb, ami fenyeget minket, hogy maximum tévedünk. A dzsungelben zajló álarcosbál sok szereplője azonban tudatosan hazudik, hamisít, az ő leleplezésük közérdek. Természetesen egyikünk sem függetlenítheti magát saját világnézetétől.
A fenti cikk konkrét közelítésmódjával szemben néhány éve még alapvetően szkeptikus voltam, bizonyos ismereteim halmozódásával, összefüggések felismerésével már egyre kevésbé. Természetesen én személy szerint minden bibliai stílusú eredetmítosz, leszármazási lista ügyében nagyon óvatos vagyok, talán sokkal inkább, mint Géza.

8 megjegyzés:

MG írta...

Köszi!

Én végigolvastam.

Bobkó Csaba írta...

Én is. Mint első fecske, nem szállnál vitába a szerzővel? :-)

MG írta...

Nehéz lenne, bár szoktam volt magammal vitatkozni...

Névtelen írta...

Látszik az íráson erősen a fin-török nyelvészeti háború nyoma, amelynek célja az volt, hogy elfedjék a valóságot.
A tények. A Kárpát medence a jégkorszak alatt, és utána pedig főleg sűrűn alkot volt. A rómaiak általában a a provinciákat az ott lakó népről nevezték el, Galliát a gallokról, Illíri-át az illírekről, Helvéciát a helvétekről, stb. Pannóniát a pannóniaikról. A magyar bejövetelig 22 két foglalást tudtak eddig régészileg kimutatni. Eddig kb. 1000 magyar, és 60000 őslakos hajfonatkarikás sírt találtak abból az időből.
Hogy birtokolni tudják a területet, a törzseknek, szét kellett települni az országban, ezért volt a szeri országgyűlés, és ezért vannak törzsi nevű települések szétszóródva az Kárpát medencében.
Hogy a Magyar törzsszövetség emberei milyen nyelven beszéltek? Türk neveik voltak, türkök voltak a törzsek nevei, türkök a méltóság nevek, türk módon öltözködtek. Konstantin, és az arab utazók a türkök egyik fajtájának írja őket. Az országot az 1200-as évekig keleten Turkiának hívják.
A Kárpát medence állapota a bejövetel előtt:
Erdély a Bolgároké, akik hun származásúak.
A medence többi része is kisebb hun vezetők irányítása alatt van, például régi horvát vezetők nevei is türk. A szlávok úgy kerültek a Balkánra, hogy a hunok telepítették őket ütköző zónának a Bizánci birodalom miatt.
A Dunántúl nem volt Frank megszállás alatt, nincs régészeti nyoma. Pribinának nem Zalaváron volt országlása, hanem Mosburgban, ami Bajorországban van. Pribina országlásáról a Bajorok és Karantánok megtéréséről szóló könyvből tudunk, Zalavár pedig nem ott van.
Morávia sem északon volt, hanem délen, mert Konstantin írta, miután a magyarok feldúlták a területet, annak lakói a szomszédos népekhez, a szerbekhez, bolgárokhoz, és horvátokhoz menekültek.
A bejövetelhez annyit, hogy a Besenyők úgy megvertek minket, hogy csak hónapokkal később merték megszállni a magyarok által kiürített Etel-közt. Biztos a rossz lovaik miatt, amelyek nem bírták utolérni a vonuló ökrös-szekereket, szarvasmarha-és juh nyájakat.
A Bolgárok is úgy megvertek minket, hogy szánalomból nekünk adták a sóban és aranyban gazdag Erdélyt.
A lényeg az őslakos Pannonok 60 szoros többségben voltak, mint a bejövő magyarok. Azoknak szét kellett települniük hogy sakkban tudják tartani a Kárpát medence népét, így könnyebben beolvadtak, nyelvükben is az őslakosokba. Nem volt ez egyedülálló, a normannok is elvesztették francia nyelvüket az angolszászok között, a bolgárok is türk nyelvüket a dunai szlávok között, illetve a ruszok /vikingek/ a szlávok között.
Régészetileg kimutatható, hogy a magyar települések, és az őslakos telepek idővel egyre közeledtek egymáshoz. A kereszténység előtt a magyarok külön temetkeztek, később ők a templomba, a szolga népek a köré.
És ezért kellett a fin-török nyelvháború, hogy elfedje, hogy egy sokkal régibb nyelvet beszélünk, a pannont. Jellemző hogy az ugrófinn álláspontot a magyargyűlölő német Budenz Jóska, míg a törököt a zsidó Vámbéry képviselte, akik egyébként országos nagy cimborák voltak.
Az hogy a Kárpát medence üres volt, Győrffy kitalálta hogy el volt sivatagosodva, amit egy hidrológussal akart bizonyítani. László Gy. kimutatta, hogy abból az időszakból vannak a legnépesebb temetőink.
nagyjanos0206@freemail.hu

Bobkó Csaba írta...

Lassan megírom bloggazdai elő-, vagy utószavamat is, miszerint engem itt a blogprofilnak megfelelően leginkább valóban az őstörténet újkori manipulációi érdekelnek főleg.
Természetesen valóban a kezdetektől manipulálják a történetírást és mondást politikai, hatalmi, ideológiai célból. De minél visszább megyünk, annál nagyobb a dzsungel, amiben könnyű eltévedni...

Mikka írta...

Nimróddal kapcsolatban gyakran olvasni, hogy "a szemiták legnagyobb ősellensége", stb... Viszont vannak szerzők akik a Regius költeményre hivatkozva azt állítják, hogy a szabadkőművesek szerint ő volt az "első és legkiválóbb mester".
Tudsz/tudtok arról valamit, hogy a vakolóknál mekkora kultusza van Nimródnak manapság?

Bobkó Csaba írta...

Géza nem tud róla, ezek szerint nem vakol manapság. :-)
Én ilyeneket találok felvetésedre:
A wikipédia angol szócikke csak annyit említ, hogy a szabadkőművesek egyik alapítójuknak tekintik Nimródot. Ez a blogbejegyzés viszont elég alaposan tárgyalja, hogy a ma ismertebb Salamon helyett talán még régebben tekintették a vakolók első Nagymesterüknek Nimródot, akinek a bábel tornya és sok mezopotámiai város építését tulajdonjtják. Közli a szabadkőműves újoncok Nimród-esküje szövegét is, a szokott halálos fenyegetésekkel a titkok felfedése esetére:

http://futurestorm.blogspot.com/2009/12/freemasonry-and-oath-of-nimrod-masonic.html

A szerző szerint a vakolók azért tisztelik Nimródot, mert az első Isten elleni lázadónak tartják. (a Torony építése lázadás, hogy dacolhasson egy esetleges következő Özönvízzel)

Nekem feltűnik Nimród magyar formában Ménrót-kénti nevének hasonlósága a honfoglalás legendáinak Mén-Marótjával is.

Névtelen írta...

Ammianus Marcellinust említed,ő egy igen érdekes esetet ír le
Rerum Gestarum Libri XIX.Könyv 11.-10.fejezetében.Ismered?
Arra gondolok,amikor a szarmatáknak nevezett bennszülöttek az adójuk elengedését kérik a császártól,majd a vita hevében
lekapják lábukról a csizmájukat és "marha,marha" kiáltással a császár fejéhez vágják.Veretes latin szövegben ezt a magyar szót látni elég érdekes.
Üdvözlettel: Koppány István