Klapka Testvér, a Komarnói Hős

Magyar nemzeti érdek és hazaárulás az első Krími Háború időszakában

A jelen bejegyzésnek kettős aktualitása is van, egyrészt szemünk láttára zajlik egy (egyelőre szerencsére vértelen) "Második Krími Háború", másrészt közeledik március 15. Különösen a mai eseményeknek a "szabadságharcos" történelemszemléletben és zsarnokmegdöntő hollywoodi filmeken nevelt kommentátorok általi torz értékelése fényében érdemes megvizsgálni, hogy hogyan viselkedtek a 19. századi Krími Háború idején 48-as Szabadságharcosaink és Gonosz Elnyomóink, a Habsburgok. (Mármint a király és kormányzata.) Ki képviselte a nemzeti érdeket és ki volt a hazaáruló? Látjuk, hogy ma is nagyon erős nyomás nehezedik kormányunkra bel- és külföldről egyaránt, hogy a magyar kurucos-szabadságharcos hagyományhoz illően lelkesen álljon ki azok mellett, akik az ősi forradalomexportálási modell alapján utcai barrikádokat emelnek és "zsarnokot" űznek el, illetve mennydörgő szavakban ítélje el az Ősellenség muszkát, aki ugye 1849-ben is eltiporta a dicsőségest. (Néhány éve még nem kellett volna Orbán Viktornál ez ügyben  az akkor tárt kaput döngetniük, ma talán utolsóként mondta ki az EU-vezetők közül, hogy Oroszország agresszor a Krímben...) Mit diktált a geopolitika az akkori krími háború idején, valamint utána, mint magyar nemzeti érdeket és mit diktál most? Akkor még magyar szemmel hasznosak voltak a forradalmak, csak mára váltak károssá? Hol voltak, mit tettek a titkostársagok akkor és mit tesznek most?

Vizsgált időszakunk a krími háborútól a porosz-osztrák háborúig terjed és fő tárgya a magyar politika különböző tényezőinek viszonya a két háború következtében megszülető Románia, a leendő Kisantant legerősebb állama, a történelmi Magyar Királyság legfőbb sírásója vezetőivel és az új országnak nagy jövőt szánó nemzetközi szabadkőműves központokkal. (Nem akarom lebecsülni a cseh elit szerepét sem történelmi államunk szétverésében, de hazánk területéből a legtöbb Romániának jutott, több, mint a mai Magyarország területe és román csapatok jutottak el Budapestig mindkét világháborúban.)

Ne tévesszenek meg minket e térkép német feliratai, Magyarországon és Erdélyben 1849-től 1867-ig is a hagyományos magyar elit és a magyar kultúra volt domináns pozícióban, és már ekkor is nyilvánvaló volt, hogy Erdély, a Partium és a Temesi bánság román kézre jutása esetén ez drámaian megváltozna...

Nem minden birodalom a Gonosz Birodalma 

(avagy a "Haladó Szabadságharcosok" veszélyesebbek a szabadságra, mint a "Reakciós Elnyomók")

Az Orosz Birodalom és általában a birodalmak hazai, különösen jobboldali megítélése terén egy régi és nagyon káros tévedése a hazafias közbeszédet meghatározó szereplőknek, kiemelten például Bogár Lászlónak, hogy összemossák a birodalmak tevékenységének két nagyon eltérő értelmezési síkját. A metafizikait / társadalmi értékrendbelit a geopolitikaival. E teljesen vak összemosás eredménye az a torz történelmi sorrend, ahol látványos, de hamis párhuzamba lehet állítani különféle "szabadságharcaink" "idegen birodalmak", Habsburg-birodalom, Orosz-birodalom, Szovjet-birodalom általi leverését a Gengszterváltás óta zajló Globalista Birodalmi kifosztásunkkal.

Az I. Miklós cár-korabeli Orosz Birodalom hazánk iránti viszonyulásának vizsgálata egy jó lehetőséget nyújt a birodalmak működése e két értelmezési síkjának elkülönítéséhez. I. Miklós uralkodása egyből a trónralépése másnapján fellépő illuminátus dekabristák felkelésének leverésével kezdődött. Az illuminátusok által dominált európai sajtó és szellemi élet ezért nevezte kezdettől "Európa legnagyobb reakciósának" és "Európa csendőrének".

A dekabristák Szentpéterváron, 1825. december

A bal oldalon, hátul a kerítésen-háztetőn ülő csőcselék emlékeztet Kun Béla közönségére:

Nem véletlenül, ez ugyanaz a mozgalom, melynek a Kun Bélák idejére sikerült végrehajtania a már a dekabristák radikális irányzata által képviselt programot  a cárizmus és a cár likvidálásáról. (trón és oltár megdöntéséről)

Drábik János, Fejezetek az elhallgatott történelemből: "A dekabristák az Adam Weishaupt által beindított illuminátus hálózathoz tartoztak, és valójában egy megtévesztéssel végrehajtott államcsínyt kíséreltek meg 1825. december 1-jén."

Péterfy Gergely: Orpheus és Massinissa című,  Kazinczy Ferenc szabadkőműves és illuminátus kapcsolataival foglalkozó tanulmánya 83. oldalán idézi H. Balázs Évától ("A szabadkőművesség a XVIII. században, Világosság, 1977/4, 217.old), hogy az illuminátusok számára a szabadkőműves szervezetek csak álcázásul szolgáltak, ilyen szervezetük volt pl. a dekabristáké. (Kazinczyról lásd "Kik voltak a magyar illuminátusok III. rész -Az első helytartó" c. korábbi bejegyzésemet.)

I. Miklós az 1830-as újabb európai forradalmi hullám kezdetén a Szent Szövetség hű tagjaként seregeit a párizsi és brüsszeli lázadások leverésére készül küldeni, ezért a párizsi Grand Orient az alárendeltségébe tartozó  lengyel páholyait egy lengyel felkelés kirobbantására utasítja, hogy kössék le a cár seregeit. A lengyel vakolók potom 150 ezer halottjuk árán és addigi alkotmányos autonómiájuk, saját, lengyel tisztek által vezetett hadseregük, stb. elvesztegetése árán, ágyútöltelékként áldozzák fel országukat a Grand Orient szolgálatában. Nem jelentéktelen szempont, hogy a legelső magyar szabadkőműves páholyok épp e lengyel páholyok, mint anyapáholyok fiókszervezeteként jöttek létre korábban... A magyar Országgyűlésben a liberális párt  hangadói, Deák, Kossuth, Kölcsey, Eötvös, valamint az irodalmi életet vezérlő illuminátusok, Vörösmarty, Bajza  lelkesen kiállnak a lengyel illuminátus felkelők mellett. (Wikipédia: A magyar reformnemzedék lengyelbarátsága)

Az 1830-31-es lengyel felkelésben tűnik fel a két későbbi internacionalista katonai vezető, Dembinszky és Bem is, akiket a forradalmi "Internacionálé" 1848-ban küld Magyarországra és akiknek a nemzetközi központnak (Pl. Marx, Engels) alárendelt Kossuth hadvezetői alkalmatlanságuk, condottiere-, kalandor jellegük ellenére vezéri, fővezéri posztokat ad. Mindketten igazi "Csillagosok, katonák" voltak, az "Osztrolenka véres (ötágú) csillaga" című bejegyzésben már részleteztem, hogy az 1830-31-es felkelők vezetőinek kedvenc jelvénye a pentagram volt. Drábik János írja "Kossuth és a független magyar pénzrendszer" című (a fő témájában, a kossuthi "pénzügyi szabadságharc" ügyében sajnos komolyanvehetetlen, téves) írásában:

"1830-ban, amikor a szabadkőművesség - egy három napig tartó forradalom keretében - eltávolította X. Károlyt a trónról, már a szocializmus szót használták mind a párizsi Francia Nagypáholyban, mind a Grand Orient Nagypáholyban annak a politikai-kormányzati formának a megjelölésére, amellyel a jövőben kísérletezni kívántak."

Az 1830-31-es lengyel felkelés belügyminisztere, Świrski síremléke a párizsi Montmartre temetőben. (forrás)

E lengyel Grand Orient-felkelés, illetve leverése következménye, hogy a térségünkbe vezényelt ázsiai orosz csapatok által behurcolt járvány következtében a Felvidék keleti részén koleralázadás tör ki és a nemeseket legyilkoló, rabló, gyújtogató, nemes lánykákat megerőszakoló és megcsonkító parasztlázadók magukat büszkén kurucoknak nevezik...

Dusan Kovác a Kalligramnál 2001-ben megjelent Szlovákia története című könyvében leírja, hogy amikor az előző évi rossz termés miatt több vidéken éhínség tört ki, a zempléni Kisráskáról származó Tasnády János – aki amolyan hétszilvafás kisnemes volt –, a forrongó népből paraszt-konföderációt szervezett, s már akkor felkelésre biztatta híveit. Ősi kínzások emlékei elevenedtek fel a lázadókban: áldozataik fülét, orrát levágják, szemét kiszúrják, testét darabokra vagdalják. Végigdúlják Zemplént és Abaújt. Részeg suhancok apránként nyiszálják le egy serdülő nemesi leányka melleit, s pipaszárt szúrnak az ágyékába. Aztán karóval átdöfik a testét, egész családját kiirtják, csak az ágy alá bújt cselédlányt nem bántják – hiszen ő is szolga. A rebellisek kurucnak nevezik magukat, a megyei katonaság sem bír velük, igaz, az Andrássyak és a két Szapáry grófnő hajlékát Terebesen sortüzekkel megvédik. A megyeszékhely felé, Sátoraljaújhelyre rohannak hát az új kurucok.  (Tamáska Péter: Capricciók - Kossuth Lajos purgatóriumai)

Majd 1849-ben I. Miklós cár harmadszor verhet le illuminátus forradalmat. Minden ellenszolgáltatás, területi követelés nélkül segít Ferenc Józsefnek legyőzni a Világforradalom legújabb európai hullámának legtovább kitartó magyar elvtársait. (Ezek marxista-kommunista kapcsolatairól szólnak korábbi bejegyzéseim: "Három Tavasz - sőt négy! 1848, MARXius Idusa"; "1848 Romboló Géniuszai: Petőfi-Marx-Lucifer"; "...és egyetlen nagy ember-nyáj lesz, mind egyformán nyírva és egyformán bégetve" - Heine, Petőfi példaképe ) A győzelem örömében a cár arra kéri "kedves öccsét", Ferenc Józsefet, hogy az elvetemült bűnösök megbüntetése mellett adjon kegyelmet a megtévesztetteknek, akiket a felforgatók belerángattak a lázadásba: "Könyörtelen bosszú és keresztényi megbocsátás az 1848-49-es európai polgárháborúban"

Az európai forradalmak hálóját szövő pók, a francia Grand Orient

Hogy az európai forradalmakat milyen fokban irányította 1789-től 1830-on át 1848-ig és azután is a francia Grand Orienttel is fémjelezhető okkult alvilág, azt jól összefoglalja Drábik János idézett műve (ahol tehát ne Kossuth pénzügyeire koncentráljunk most):

Az 1848-as események Franciaországban kezdődtek. Kiváltója az volt, hogy amíg az olasz carbonarik vezetője, Giuseppe Mazzini, biztos kézzel építette ki az illuminátus szabadkőművesség hálózatát Itáliában, addig a francia templáros Grand Orient szabadkőművesség, amely az 1789-es forradalom óta meghatározó szerepet játszott az Franciaország életében, nem tudta eldönteni, hogy uralmának melyik a legmegfelelőbb politikai-kormányzati forma. 1793-ban a Grand Orient által előkészített, és 1789-ben kirobbantott forradalom anarchiába torkollott. 1830-ban, amikor a szabadkőművesség - egy három napig tartó forradalom keretében - eltávolította X. Károlyt a trónról, már a szocializmus szót használták mind a párizsi Francia Nagypáholyban, mind a Grand Orient Nagypáholyban annak a politikai-kormányzati formának a megjelölésére, amellyel a jövőben kísérletezni kívántak. A forradalom idején, a véres jakobinus terrorban vezető szerepet játszó jakobinus klubok megmaradt tagjaiból, Párizsban, 1835-ben, megalakult az Igazak Szövetsége. Ez a szövetség azonban nem elégítette ki azokat a türelmetlen radikálisokat, akik számára a pacifista szocialisták túl lassúaknak, túl fontolva haladóknak bizonyultak. A Grand Orient ezért elhatározta, hogy az Igazak Szövetségét átalakítja a Kommunisták Szövetségévé. Így 1840-ben a francia szabadkőművesség ismét kettészakadt egy radikális, kommunista szárnyra, és egy mérsékeltebb, pacifista, szocialista szárnyra. 1848-ra a radikális szocialisták vezetője Karl Marx, 32-es fokozatú Grand Orient szabadkőműves lett, aki Németországból távozva ekkor Párizsba élt, majd onnan Londonba költözött, ahol egészen haláláig, 1883-ig élt.

Az 1848. február 24-én kitört újabb francia forradalom néhány nap alatt megdöntötte az orleáni dinasztia uralmát, és megfosztotta a tróntól Lajos Fülöpöt. Megszületett a második köztársaság, a Grand Orient-hez tartozó Louis Napóleonnal, mint választott köztársasági elnökkel az élén. Rómában is köztársaság alakult. Fellázadt a bécsi nép is. 1848 végén Ausztriában lemondott a trónról V. Ferdinánd császár és magyar király. Felkelések törtek ki Dániában, Írországban, Lombardiában, Schleswig-Holsteinben és Velencében is. Németországot egy rövid időre egyesítette a frankfurti parlament. A német egység elsősorban a porosz király ellenállásán hiúsult meg. Marvin S. Antelman rabbi, e korszak jeles kutatója szerint 1848 során Európa szerte a Grand Orient koordinálta a politikai megmozdulásokat, tűntetéseket, felkeléseket. Németországban is a forradalmi megmozdulások fő szervezője a Grand Orient által létrehozott Igazak Szövetségének az egyik vezetője, Heinrich Bernard Oppenheim, a dúsgazdag németországi pénzdinasztia tagja volt

Jegyezzük meg, hogy mind az 1848 legelején a forradalmak jeladásaként Kommunista Kiáltványát megjelentető, és Kossuthtal, Szemerével a forradalom idején és után is szoros kapcsolatban álló (őket irányító?) Marx, mind  pedig a megalakuló román állam mentora, III. Napóleon a Grand Orient körébe tartozik. Majd meglátjuk, hogy a magyarok köréből kik tartoznak szintén ide és mi a viszonyuk a román államhoz...

A matafizikai / értékrendi síkon tehát a forradalmakat leverő konzervatív cár egy derék ember és vezető volt, a világrombolás elszánt és hatékony ellenfele, a geopolitikai síkon pedig, mint a világ egyik nagy birodalmának vezetője, pontosan azt tette, amire a geopolitika törvényei kényszerítették: terjeszkedett. A történelem tanúsága szerint a kisvállalkozótól a császárokig ugyanolyan törvényszerűség érvényes: egy hatalmi szervezet addig terjeszkedik, amíg bele nem ütközik a terjeszkedésének gátat szabó ellenerőkbe, többnyire riválisok terjeszkedésébe. Ennek örök és dinamikus folyamatai során alakulnak például az országhatárok, az uralmi, befolyási övezetek, ennek vagyunk tanúi most Ukrajnában is, de ez szabta és szabja meg a magyar állam mindenkori határait is. A terjeszkedésről nem lehet önként, "jószívűségből", "békeszeretetből" lemondani, mert az eredmény a riválisok előretörése, ami az addigi hatalmi területet is veszélyezteti. (Természetesen lehet béke két szomszéd között, de tartósan főleg csak akkor, ha szövetségeseikel együtt kb. hasonló erejűek, de ezt most nem vizsgálom, a lényeg, hogy a terjeszkedési törvény létezik.) Elég szemléletes példája ennek a korábbi expanzív politika után bezárkózó kínai és japán birodalmak áldozatul esése a fölébük kerekedő nyugati hatalmak terjeszkedésének. A cár kaukázusi háborúi, vagy krími háborúja ezen a geopolitikai síkon értékelendő, ebben az értelmezési keretben természetesen lehetett a cár ellenfele a lengyel, vagy magyar, vagy Habsburg geopolitikai érdeknek, de ez nem tévesztendő össze azzal, hogy egy tisztességes uralkodó a meghódított terülteken is a saját, igazságosnak, szentnek tartott értékrendje szerint uralkodik, tehát a Rend /Felforgatás terén lehet a potenciális, vagy alkalmi geopolitikai ellenfél vezetője tartósan szövetséges és elvbarát.

Vagyis például a lengyel hazafiak törekvése a lengyel állam helyreállítására önmagában tisztességes volt (de ne feledjük, hogy bukása előtt a lengyel állam is egy terjeszkedő, soknemzetiségű BIRODALOM  volt, pl. orosz alattvalókkal!), azonban az 1830-as felkelés kirobbantásával két síkon is bűnt követtek el. Egyrészt gyakorlatias síkon, mert a cár birodalmához tartozó Lengyel Királyság egy széleskörű autonómiával rendelkezett, például saját hadsereggel, lengyel tisztikarral és tisztiiskolával, a birodalom egyetlen területeként alkotmánnyal, és a birodalom legfejlettebb területeként élvezhette a nagy piac potenciálját. Mindezt az eleve esélytelen felkelés kirobbantói elvesztegették az ügynöki önsorsrontással, azzal, hogy országuk népét idegen érdekért dobták oda ágyútölteléknek. (És persze a főfelelősök a romhalmazból elhúztak párizsi emigrációba, mint majd nálunk 1849-ben Törökországon át szintén Nyugatra, a köznépet otthagyva a feldühített győztes bosszújának. Az internacionalista káderek, Bem, Dembinszki már rutinosan oldottak kereket mindig a legvége előtt, Bem például Bécsben is sorsára hagyta katonáit, őt várta egy újabb pártfeladat Magyarországon.)

A metafizikai síkon pedig a felkelők azért voltak bűnösök, mert a lengyel állam helyreállításának egyébként tisztességes ügyét csak eszközül használták a gnosztikus világromboló forradalomhoz, amit pentagram-jelvényük is kifejez. Általános emberi szempontból a cár képviselte a jobb ügyet a világfelforgatás átmeneti fékentartásával, a felkelők bűne a lengyeleknél és nálunk is, hogy egyrészt kompromittálták a nemzeti célokat az okkult-felforgató szervezeti hátterükkel, másrészt, hogy a megtévesztett tömegeket napjainkig hatóan félrevezették és ezzel máig romboló hatású viselkedési sémákat, eszményeket adtak nekik, ami jól lemérhető a Majdan iránti felelőtlen rajongáson is például Lengyelországban, de Magyarországon is.

Magyarországon 1848-49-ben ettől egyszerűbb volt a helyzet, mert a mi államunk egysége szempontjából a Habsburg-uralom és a cár beavatkozása mindkét síkon hasznos volt. Kár, hogy ez máig csak egy marginális (bár növekvő befolyású) szellemi irányzat követőiben tudatosult. A Habsburg Birodalom vezetése a metafizikai-értékrendi síkon a dinasztia hazai uralmának kezdetétől, ami egybeesett a  reformáció okkult forradalmának kezdetével, Trianon előtti magyarok általi  elűzettetéséig (ami ezen okkult protestáns forradalom végső sikerét és a történelmi Magyarország bukását jelentette) egy-két átmeneti kivétellel a konzervatív oldalon állt, a világromboló erők ellenfele volt. Épp ezért démonizálták a gnosztikus-kabbalista felforgató erők, ezért volt az összeurópai Protestáns Párt fő ellenfele a pápasággal együtt, ezért mozgósította ellene ez az összeurópai párt hazai csatlósait, ötödik hadoszlopát, a prot-kur tábort. (Melynek radikálisai magyar létükre máig ÜNNEPLIK Trianont, hisz a lényeg, hogy megbuktak a Habsburgok.)

A geopolitikai síkon pedig szintén hasznos volt számunkra a Habsburg dinasztia pozíciója és tevékenysége, hisz több évszázadnyi szívós munkával és egyéb tartományaik erőforrásainak befektetésével újraegyesítették a nem kis részben magyar rablóelit által szétszaggatott, ebek harmincadjára került történelmi Magyarországot, ami az ő birodalmi lehetőségeik nélkül nem lett volna lehetséges és a további terjeszkedés a határainkon túli ütközőzónák kiépítésével (ennek megkísérlésével) a mi országunkat is védte.

A történelmileg kikapcsolhatatlan, törvényszerű birodalmi terjeszkedési logika keretében a legoptimálisabb lehetőség a saját (esetünkben magyar) birodalom kiépítése, e lehetőség belső dezintegráció (nem kis részben okkult destabilizálás!) miatti elvesztése után a lehető legjobb opció, ha országunk mindenestől egy birodalom része, melyen belül politikai-kulturális autonómiája van és ahol lényegében centrális helyzete van, vagy helyzete azzá tehető. Ezt a történelmi ajándékot adta meg nekünk a Habsburg Birodalom keretében lehetséges újraegyesülés, a szentistváni magyar állam másodvirágzását, melynek végső tönkretételét automatikusan elhozta a birodalomból való kiszakadásunk, illetve a birodalom megdöntése, szétverése. Ezért volt rivális geopolitikai érdek belső ügynöki kiszolgálása, esztelen önsorsrontás a prot-kur tábor részéről az állandó Habsburg-ellenes felkelésszervezés, és ezért aljas és ostoba dolog a mai napig nemzeti hőskultuszban részesíteni történelmi államunk szétverésének e belső ügynökeit. Ráadásul a saját államunkat aláaknázó ötödik hadoszlop beavatott vezető rétege nemcsak a geopolitikai síkon volt ellenfeleink ügynöke, hanem egyúttal többnyire a metafizikai-értékrendi síkon is az egész emberiség ellenségei, a gnosztikus világpusztító forradalmi tábor ügynöke is volt.

48-as emigránsaink és a Grand Orient

Milyen volt tehát a magyar 48-as forradalom és felkelés vezetőinek viszonya az európai forradalmak egymást követő hullámait háttérből szervező Grand Orienthez? Most koncentráljunk a Világos utáni viszonyukra, mert erről vannak konkrét adatok! Klapka és Türr az emigráns magyar légiók két legismertebb vezére, e minőségükben állandóan katonai szövetségesei minden hatalomnak és erőnek, mely ellensége a magyar államot mindenestől magában foglaló Habsburg birodalomnak. E birodalom a bukott forradalom miatti kölcsönös "duzzogás" ellenére is a magyarok azon óriási többségének hazája, akik a kalandot választva otthon maradtak. Klapka ráadásul Görgei Kossuth általi árulónak kikiáltása után a legnagyobb hazai és nemzetközi tekintélyű 48-as magyar katonai vezető. Még a wikipédia-szócikkében is ott virít egy, tisztelői által nyilván ártatlannak tekintett mondat:

Wikipédia, Klapka György:

"1871-ben Klapka György Türr István és Andrássy Gyula társaságában a magyarországi Nagy Oriens szabadkőműves nagypáholy alapítótagjai között van."

Türr életrajzából pedig (amiben persze szerepel ugyanez az információ) megtudjuk a wikipédiáról, hogy résztvevője a főilluminátus Mazzini konspirációinak, közvetlen, bizalmas harcostársa az illuminátus celeb Garibaldinak, és a Magyarországot is magában foglaló közös hazánk elleni harcokban úgy "kitünteti" magát, hogy Viktor Emánuel olasz király szárnysegédje lesz, egy olyan királyé, akinek, illetve államának területi követelései vannak a leendő Osztrák-Magyar Monarchia ellen! 1861-ben feleségül veszi a Grand Orienthez tartozó III. Napóleon unokahúgát, azét az uralkodóét, aki az egyik fő támasza lényegében minden államnak, amelyiknek területi követelései vannak a magyarság államával szemben, kiemelten a formálódó Román Királyságnak... Jellemző, hogy harmadik neves alapító társuk a Kiegyezés után magyar miniszterelnök, a Monarchia külügyminisztere, sőt a királyné szeretője lehetett...

A témáról sokkal többet tudunk meg a hazai szabadkőművességről az utóbbi évtizedekben a legszorgalmasabban publikáló, de rettentően naív kutató, Berényi Zsuzsanna Ágnes "A Kossuth-emigráció és a szabadkőművesség"című cikkéből. (A szabadkőművességet dicsőítő tirádáit természetesen hagyjuk figyelmen kívül!) Berényi közli a Kossuth szabadkőművességére vonatkozó ismereteket, pontosabban azt, ami ma a nagy nyilvánosság előtt ismert erről. (Bár, ha többet tudna, ő azt is boldogan közzétenné...) Megtudhatjuk ezekből, hogy a közfogyasztásra szánt verzió szerint Kossuth igazából csak az emigrációban, Cincinnatiban lett szabadkőműves, méghozzá csak egy protokoll-jellegű esemény keretében, a szokott várakozási időket be sem tartva. Elég bizarr információ, hogy a forradalmi Pesten 1848 tavaszán megalakult a "Kossuth Lajos, a dicső fény hajnalához" nevű szabadkőműves páholy, amibe maga Kossuth is jelezte belépési szándékát, azonban ez leginkább a forradalmi időszak alatti Kossuth-személyi kultusz adalékaként érdekes. Például egy papot - a győri Császár Hermannt - ítélnek halálra Kossuth elleni "felségsértésért", ugyanis a szószékről bírálta a Forradalom Vezérét... A Kossuthot ugyanekkor szószékről szó szerint istenítő papokról is készült tanulmány. (Zakar Péter: "Kossuth a magyarok Mózese" - Liberális egyháziak Kossuth-képe 1848/49-ben)

Érdekesebb, hogy Berényi szerint Kossuth már eperjesi és sárospataki iskolaévei alatt megismerkedik a szabadkőműves szellemiséggel, hisz e protestáns iskolákat az áthatja. Szerintem ettől sokkal kézzelfoghatóbb szervezeti kapcsolataik is lehettek a szabadkőművességgel, akárcsak a többi magyar protestáns iskolának. (Kapcsolatok a nyugaton legálisan működő páholyokkal az ottani tanulmányaik során beavatott diákok, később hazai tanárok révén, illegális hazai páholyok, stb.) Szerzőnk eldicsekszik vele, hogy a forradalmat természetesen mindenestől a vakolóknak köszönhetjük:

A 18. században életerős páholyélet fejlődött hazánkban. Ezt azonban az 1794-es császári tiltás virágjában lehervasztotta. Vezéregyéniségeit, először is a magyar jakobinusokat lefejeztette, sokakat börtönbe zártak szabadkőművesi meggyőződésük miatt. Az eszmét azonban nem lehet sem megölni, sem bebörtönözni. Hogy továbbélt, arra bizonyság maga a szabadkőműves Kölcsey Ferenc vezette „reform-kor". A reformkorban, annak szabadkőműves eszméin érlelődtek az 1848-as forradalom és szabadságharc vezérlő gondolatai. Március 15-e tizenkét pontját a szabadkőművesség ihlette. A márciusi ifjak, a 48-as kormány tagjai, a kor politikai életének szereplői, ekkor még nem voltak szabadkőművesek. 

Ez utóbbira ne vegyünk mérget... A Világos után nyugati szabadkőműves páholyokba belépő, ilyeneket alakító magyarok névsora pedig lényegében megfelel egy "Ki kicsoda a kossuthista emigrációban" kiadványnak, aki nem szerepelt benne, az nem is rúghatott labdába:

Egyes külföldi páholyok amagyar szabadságharcosoknak valóságos gyülekezési helyei voltak. A szabadkőművesség francia irányzatához tartozott Párizsban a Mont Sinai (Sinai Hegy) című páholy. A magyar páholytagok közül említsük meg Almássy Pál, gróf Andrássy Gyula, Czetz János, gróf Teleki László, Türr István, Vetter Antal nevét például! Klapka György: Emlékeimből című könyvének 319. oldalán azt írja, hogy ,,a magyar emigrációnak Párizsban számos előkelő tagja volt". Gróf Teleki László állott az élen. A most felsoroltakon kívül Klapka megemlíti Gorove Antalt, gróf Esterházy Pált, Szemerét, gróf Csáky Lászlót, Irányit, Meskéri Kiss Miklóst, Horváth Mihály püspököt, báró Mednyánszky Caesart, Szabó Imrét, Kászony Józsefet, Simonyi Ernőt, Csernátonyt, Szarvadit, Oroszt, Beöthy Ödönt, gróf Scher-Thoss Arthurt, később Batthyány Kázmért és Mészáros Lázár tábornokot. Utóbb még azok közül a lengyelek közül is Párizsban éltek néhányan, akik a magyar szabadságharcban küzdöttek mellettünk; gróf Dembinski, Poninski, Wysocki tábornokés mások. Legtöbben közülük szabadkőművesek lettek, méghozzá főként a Mont Sinai páholyban. Czetz Jánosnak, az ugyancsak szabadkőműves páholytag Klapka Györgyhöz intézett leveleiben rendszeresen visszatérő utalások tömegét találtam valamiféle „a mi társaságunkra", amit eddig nem tudtam azonosítani. Klapka György: Emlékeimből című könyvének egyik lábjegyzetében is célzás olvasható arra, hogy Párizsban létezett még Kossuth ideérkezése előtt valamilyen magyar szabadkőműves páholy.

(...) Ugyancsak a francia irányzatú szabadkőművességhez tartozott a turini (Itália, ma Olaszország) Dante Alighieri páholy is. Ennek lett a tagja többek között Klapka György, Pulszky Ferenc és Schneider Antal. Az önkéntes száműzött magyar szabadsághősök mennél szélesebb körben akarták megismertetni a magyar forradalom és szabadságharc hiteles történetét. Ezért a szabadkőművességben is minden irányzatot igyekeztek felkeresni, kapcsolódtak hozzájuk. A szabadkőművesség angol irányzatához is csatlakoztak néhányan. Rónay Jácint és Vukovics Sebő Londonban lett szabadkőműves. Gróf Teleki Sándor, „a vad gróf" Németországban lépett a szabadkőművesek közé. Természetesen ezek között az irányzatok között baráti, sőt mint a szabadkőművesek mondani szokták" „testvéri" volt a kapcsolat.

A rengeteg 48-as magyar szabadkőműves a több említett titokzatos magyar páholy között Genfben alakított egy olyan magyar páholyt, amelyről van bőven dokumentáció, abban a Genfben, ahol a 48-asokat örömmel protezsáló radikális párt volt hatalmon. (El tudom képzelni, a kor SZDSZ-e, genderideológia, stb...)
Berényi Zsuzsanna közli (azzal, hogy ő találta meg) Klapka György kézírásával a páholyalapításra vonatkozó francia nyelvű kérvényt:

„Az »lster« páholy Genf keletén az igen tisztelt »Dante Alighieri« páholynak Turinba. Alulírottak, valamennyien régi szabadkőműves mesterek, eltelve a szabadkőművesség testvériségévelés eszméivel és annak vágyával, hogy ezt terjesszék saját országukba, hasonlóképpen külföldön is, összegyűltek 1863, január 28-án azért, hogy új páholyt alapítsanak Genf völgyében.A tiszteletreméltó Klapka György tábornok testvér jelen lévén ezen az összejövetelen, miután bejelentették a szabályok elfogadhatóságát és meggyőződését, bejelentették az új páholyt, amelyet megalapítottak és egyhangúan Isternek neveztek el. Szigorúan és öntudatosan megígérve, hogy a szabadkőművesi szabályokat és alkotmányt betartjuk, hivatalosan nagyon kérjük, hogy ismerjék el a páholyunkat és tudassák valamennyi páhollyal ezt a hírt. Készült Genf völgyében, az t. v. 1863. január 28. Aláírások — Klapka György 33. Fok."

A páholyt a turini anyapáholy egyúttal Magyarországi Nagypáholynak ismerte el, melynek nagymestere Türr István lett. Később szabálytalanság vádjával feloszlatják a páholyt, de ez már a vakoló belviszályok szövevényébe tartozik. A viszály során a tagok egy kérdésére írt válaszlevelében Frapolli turini nagymester igazolta Klapka rangját az okkult hálózatban:

„Önöket, kedves testvéreink az Ister páholyból, Önöket egy 33. Fokú testvér; Klapka testvér avatta, akinek a legszélesebb körű joga van arra, hogy: mindenféle páholyt és szabadkőművesi fórumot, káptalant, választó testületet,törvényszéket, konzisztóriumot, legfelsőbb tanácsot alapítson, amit csak kíván. " Evvel a jogával később Klapka György élt. Magyarországon, amikor részt vett a Corvin Mátyás, az Igazságoshoz nevű páholy alapításában.

Még érdekesebb az információ, ami alapján megérthetjük Klapka Romániával kapcsolatos diplomáciai-katonai misszióinak okkult hátterét:

A páholy felosztását követően Klapka György hazatért és Türr Istvánnal együtt részt vett — mint láttuk — egy újpáholy megalapításában. Alapító tagja lett a Magyarországi Nagy Oriensnek, a Corvin Káptalanban a harmincas tanácsnak, vagyis a szabadkőművesi ismeretekben nagy tudást mutató tagok gyülekezetének, később a Magyar Nagytanács alapító tagja. Ez utóbbinak elnöki tisztségét is betöltötte egészen a Magyarországi Nagy Oríens megalakulásáig, 1869-ig. Klapka Györgynek nagy tekintélye volt itthon, de legalább ennyire a külföldi szabadkőművesek között is. Ennek tulajdonítható, hogy a Francia Nagy Oriens képviselőjévé választotta. Ez a képviselőség amolyan „külügyminiszteri" feladatkört jelent. Ő tartott kapcsolatot az illető páholy és saját páholya között. Mindenesetre azért kérte a Francia Nagy Oriens név szerint Klapka Györgyöt képviselőjének, mert ismerte és becsülte őt.

(Berényi a linkelt cikkben megadja az információk, pl. Klapka francia Grand Orient-képviselőségenek konkrét levéltári forrásait is.) Márpedig az a tény, hogy a francia Grand Orient egy magyart ismer és becsül, rosszabb számára, mint Piszkos Fred barátsága, mert azt jelenti, hogy tudják, bízhatnak benne, nekik dolgozik, még ha ez a meló szemben is áll Magyarország nemzeti érdekeivel. Ugyanis a Grand Orient a francia állam ősi geopolitikai riválisa, a Habsburg Birodalom szétverésén és helyén francia orientációjú szövetséges utódállamok létrehozásán fáradozik már ekkor. (Természetesen már a Napkirály is  ugyanezért támogatta  a kurucokat.) Az ideológiai világrombolás támogatása már csak hab a tortán. Kossuth esztelen utópiája a dunamenti népek konföderációjáról, melyet Klapka időnként saját koncepciójaként is reklámoz, ugyanezt a programot képviseli, a Habsburg monarchia szétverését, ahol a szövetséges dunai népek testvérisége egy felelőtlen, értelmetlen álom, a birodalom szétverése viszont olyan realitás, amit a konföderáció reménybeli tagjainak szánt szomszédok örömmel elfogadnak. Hogy a szétverés nyomán saját kisebb nacionalista vezetésű birodalmaikat hozzák létre, mindenféle vak, naív, öngyilkos utópizmus nélkül! Érdemes ezt egybevetni azzal, hogy a régi váddal ellentétben a Habsburg-birodalom vezető ideológiája nem valamiféle németesítő nacionalizmus volt!

Románia, a Krími Háború szülöttje

A történelmi magyar államterületet román részről fenyegető veszély volt az a legfőbb probléma, melynek kapcsán a geopolitika terén valóban veszélyforrás volt államunk számára az orosz birodalmi terjeszkedés, bár, mint később kiderült, a román állam rovásunkra történő felépítése során messze nem az oroszok bizonyultak a legveszélyesebbnek. Az orosz cár két okból is erőltette, hogy vegyék komolyan az elődeitől örökölt szerepét, hogy ő a török birodalom területén élő ortodox keresztény népek védnöke. Először is ismerve I. Miklós világnézetét, simán hihető, hogy hatalmi érdekektől függetlenül is komolyan gondolta volna a dolgot. Azonban a déli kijáratot biztosító tengerszorosok megszerzésének célja olyan fokú hatalmi érdeket kapcsolt az ügyhöz, hogy ezt a szempontot el is hanyagolhatjuk.

A modern kori román egység első áttörést jelentő eseménye 1821-ben következett be, amikor a görög függetlenségi háborúval összefüggésben mindkét román fejedelemségben átvette a hatalmat a görög Filiki Eteria titkostársaság, amely Oroszország támogatását kereste és először átmenetileg meg is kapta. A tipikus szabadkőműves, jellegzetesen illuminátus eredetet sejtető szervezet katonai szárnya az ún. "Szent Banda" volt... Az álszent banditákat a törökök tették helyre:

1821, Bukarest. A törökök leverik a Filiki Eteria felkelését.

A görög felkelés időben egybeesik az illuminátus karbonárik itáliai felkeléseivel, akikkel egyébként nyilvánvaló a Filiki Eteria kapcsolata, amit  szervezeti felépítése és rituáléja is jelez. (Ekkor a szárd király is a Szent Szövetségtől, Ausztriától kér fegyveres segítséget saját illuminátus felforgatói ellen, ami egy újabb példa arra, hogy a geopolitikai ellenfél lehet világnézeti szövetséges.) A Filiki Eteria vezetését a "Láthatatlan Hatalomnak" nevezték és a titokzatosság és hamis dicsőségesség ködébe burkolózott. Legendákat terjesztettek arról, hogy milyen magasrangú tagjaik vannak, pl. a cár, aminek persze a töredéke sem volt igaz, de sajnos valóban rendelkeztek felforgatási potenciállal, hatalommal. Piramisszerű szervezeti struktúrájukban a tagok csak a felső kapcsolataikat ismerték és a fentről érkező parancsokat habozás nélkül végre kellett hajtaniuk. A Szentélyükben történő beavatást a Papi fokozat tagjai végezték a szokott vakoló ceremóniák közepette. A négyből a két alsó beavatási fokozat tagjai nem tudtak a szervezet forradalmi céljairól, ők csak annyit tudtak, hogy a Filiki Eteria mindent a nemzet javáért tesz...

A görög függetlenségi háborúval összefüggő 1828-29-es orosz-török háborúban orosz csapatok szállják meg a két dunai román fejedelemséget. Ez nem először történik a 18. század eleje óta és a Habsburg birodalom kormányzata minden ilyen orosz megszállást akadályozni igyekszik, többször válaszol rá, vagy előzi meg saját megszállással. A török birodalom kérdésében az osztrák-magyar geopolitikai érdek ütközött az orosszal, hiszen az utóbbi a birodalom felosztását szorgalmazta, mely esetben a balkáni ortodox népek, a románok, szerbek és bolgárok számára a cár minimum védnökükké válna, de nem kizárt, hogy uralkodójukká. Ekkor pedig nem biztos, hogy a védnöki-uralkodói szerep örökre megállna Erdély, vagy az Al-Duna határainál, sőt, már 1848-ra a szlovák és cseh nemzeti mozgalmakban is nagyon erős a cárt természetes vezetőjének tekintő pánszláv irányzat. Az osztrák-magyar érdeknek tehát jobban megfelel a török birodalom fennmaradása, melyben még a két román fejedelemség egyesülését sem támogatják, Erdély, vagy a szerb határőrvidék elfoglalására pedig már rég nem gondolhatnak. Az 1828-tól a dunai fejedelemségeket megszálló orosz katonai kormányzat vezeti be 1834-35-ben az első olyan alkotmány-féleséget, az "Alaptörvényeket" (Regulamentul Organic), amelyet egységesen életbe léptet mindkét fejedelemségben. Ez a kvázi-alkotmány egy fontos lépés az állami egységesülés útján és a nyugatosító modernizáció eszköze.

A formálódó Romániát érdekkörébe vonni szándékozó és (magyarellenes!) geopolitikai terveiben számára fontos szerepet szánó franci külpolitika propagandájával igyekszik oroszellenes hangulatot kelteni a románok körében, a térségben utazó francia író, Marc Girardin terjeszti a parasztokat minden ökrüktől megfosztó orosz hadsereg képét. Valójában a korban 6 év alatt 50%-al nő a szarvasmarhaállomány... A román elitet azonban sikerrel terelik a francia táborba, hisz az oroszok Besszarábia 1812-es annektálásával maguk is az államépítők ellenfelévé váltak, tehát a románok fő protektora szerepébe a cár helyett idővel a franciák kerülnek.

Az 1848-as világforradalmi hullám havasalföldi színterén a főszerepet a már megszokott módon egy szabadkőműves titkostársaság, a karbonári mintát követő Frăţia játssza. A Weishaupt-féle illuminátus programnak megfelelően a politikai konspiráció fedőszervezetéül egy Irodalmi Társaság (Soţietatea Literară) szolgál. A Kik voltak a magyar illuminátusok? II. rész. A Behatolás Módja című bejegyzésben már idéztem John Robison: Bizonyítékok egy összeesküvésre c. könyvéből a weishaupti programpontot:

"Rendünk nagy ereje az álcázásban rejlik, soha, sehol ne szerepeljen saját nevén, mindig rejtőzzön el egy másik név, egy másik tevékenység mögé. Semmi nem alkalmasabb erre, mint a szabadkőművesség három alsó fokozata, a közönség megszokta őket, keveset vár tőlük és ezért nem figyel rájuk. Ezután a legmegfelelőbb céljaink számára egy tudományos, vagy irodalmi társaság, és ha nem létezne szabadkőművesség, ezt a fedőszervet kellene alkalmazni; és ez sokkal többet nyújthat, mint egy álca, ez egy nagyerejű gépezet lehet a kezünkben. Olvasókörök és könyvtárak alapításával, melyeket mi igazgatunk és ellátunk műveinkkel, arra irányíthatjuk a köztudatot, amerre akarjuk."

Az 1848-as román forradalmárok valóban szükséges reformok és felforgató "progresszív" eszmék mellett képviselték a román függetlenség és nemzeti egység gondolatát is. Egyik vezetőjük, Cezar Bolliac néhány évvel később, a Krími háború idején, 1855-ben publikált térképe így ábrázolja "Romániát":

A román forradalmárok (azóta Moldáviától és a Tisza vonalától eltekintve megvalósított) nacionalista tervei ismeretében elmebetegségnek és hazaárulásnak kell minősítenünk 48-as magyar elvtársaik rokonszenvét és együttműködési terveit! Romsics Ignác, Király K. Béla: Geopolitics in the Danube Region: Hungarian Reconciliation Efforts, 1848-1998 c. könyvében említi, hogy Batthyány Lajos miniszterelnök és Ion Brătianu tárgyalásokat folytattak egy magyar-havasalföldi konföderáció létrehozásáról!!! Jól láthatjuk, hogy a román forradalmárokat mi érdekelte ebből a "konföderációs" eszme-léggömbből. A magyar irodalom története (Szerk.: Pándi Pál) III. kötetében A márciusi ifjak politikai nézetei és harcai c. fejezetben olvashatjuk:

"a márciusi ifjak a népek forradalmi szövetségének eszméjét vallották. Vasvári már a nyomda előtt, március 15-én a "nemzetek közötti testvériség"-et éltette; Nyiri Józsa július 8-án Louis Blanc szavait idézte a Marczius Tizenötödikében ("Minden népek testvérek, és minden forradalom az egész emberiségnek használ"); Oroszhegyi Józsa július 22-én, a Népelemben, együttműködést sürgetett a havasalföldi forradalommal. A testvériség elvét a márciusi ifjak a nemzetiségekre is kiterjesztették. Vasvári a választójog áprilisi vitájában leszögezte, hogy "a szabadság élvezését nemzeti tekintettől föltételezni nem lehet s nem szabad", és hasonló értelemben beszélt Petőfi is. Hatvani Imre röpiratot írt a hazai románság helyzetének szükséges megjavításáról (Szózat az oláhfaj ügyében); Dózsa Dániel ezt kiáltotta az erdélyi románoknak: "Kezet tehát a közhaza és közös szabadság nevében!" A nemzetiségi kérdést illetően a forradalmi ifjúság sem volt egységes, klubjukban emiatt szakadás támadt; annál nagyobb Petőfi, Vasvári és a többiek érdeme, hogy – különlegesen nehéz viszonyok között – őszintén törekedtek a szomszéd népekkel való egyetértésre.

A havasalföldi forradalmat támogatni magyar részről egyet jelentett Erdély felkínálásával! A Világforradalomba való belerángatásunk a magyar forradalmárok részéről az okkult, szabadkőműves hátterű felforgató eszmék képviseletén túl is hazaárulás volt, hisz a népek önrendelkezésének eszméje automatikusan jelentette a történelmi magyar állam egységéről való lemondást és a szomszédok területrabló nacionalizmusának esztelen, vagy ügynöki támogatását. A román szomszédok forradalmárai nem "a szomszéd népekkel való egyetértésre törekvő" naív idióták voltak, ők Erdélyt, a Partiumot, a Temesi Bánságot akarták, és ha ehhez találtak magyar forradalmár hasznos idióta partnereket, annál jobb volt nekik!

Különlegesen hajmeresztő, hogy 48 tavaszán a népek barátsága jelszavának fényében épp az a gátlástalan köpönyegforgató, kalandor (korábban konzervatív párti!) Hatvani Imre lépett fel a románkérdés szakértőjeként, a "Szózat az oláhfaj ügyében" szerzőjeként, aki később Kossuth egyik, csak neki alárendelt terrorbrigádja élén (az 1849-es Lenin-fiúk!) felelőtlen akciójával kiszolgáltatta Abrudbánya magyar lakosságát a román felkelők népirtó dühének!

"Minden népek testvérek!" - az "oláhfaj" értelmezésében...

(A fenti kép feliratát nem úgy értem, hogy a román népnek mint olyannak lettek volna általánosságban magyarirtó hajlamai, ez az illuminátus nacionalizmus ideológiájától áthatott politikai elitnek és azon belül is szélsőségeseknek és a hadi helyzet eszkalálódásának volt a következménye. A "népi" hozzáállás jellemzéséhez ez is szükséges: "Abrudbánya ostroma május 9-én délután indult meg, s többórás küzdelem után Hatvani este kilenckor elrendelte a visszavonulást Brádra. A város egy része ennek nyomán a lángok martaléka lett, otthon maradt és menekülő magyar lakóinak nagy részét leöldösték, a túlélők a helybéli románok kiállásának köszönhették életüket." forrás: Kovács István: Eltékozolt történelmi alkalom. Recenzió Hermann Róbert: Az abrudbányai tragédia, 1849. c. könyvéről. )

Ugyancsak sokatmondó és a történelem tragikus iróniája, hogy a március 15-én már a nyomda előtt "a nemzetek közötti testvériséget" éltető Vasvári, egyébként a márciusi ifjak egyik legradikálisabb teoretikusa és konspirátora, a kommunizmus és a forradalmi terror híve, 48 egyfajta elő-Szamuely-je (aki ugyan nem zsidó, de filoszemita propagandista), egy másik Kossuth-fiúkból álló szabadcsapat élén szintén a testvéri román nemzet felkelői elleni harcban esik el.

Vasvári: „A nemzetek nem fogják egymást üldözni. A testvérszeretet szellemláncai fogják egybekapcsolni az emberiséget s egy világcsaláddá olvasztandják a föld minden népét.” (Fekete Sándor: Vasvári Pál)

A történelem Darwin-díjjal jutalmazta tudományos elméletét a forradalmi népek testvériségéről...

A 48-as magyar internacionalista, marxista-kommunista radikális forradalmárokkal elentétben a Habsburg kormányzat a forradalmi felforgatáson túl is végig veszélyforrást látott a román nacionalista törekvésekben és I. Miklós törökellenes terveiben, melyek keretében a románok protektoraként elég vakul maga is elősegítette a román nacionalista állam létrejöttét. Ezért nem volt hajlandó Ferenc József és kormányzata a krími háborúban szövetségesként meghálálni a cárnak az 1849-es segítségnyújtást, a hálátlanság bűnét országa, benne a történelmi magyar állam területi épségének védelmében vállalta magára.
A krími háborúról most, a legfrissebb események háttereként beszámoló cikkek többnyire meg sem említik, hogy a háború dunai hadszínterét, a két román fejedelemséget az oroszok törököktől elszenvedett vereségei nyomán monarchiánk csapatai 1854-től 1857-ig megszállták, az események csúcspontján 280 ezer katonát felvonultatva! (Amiknek a cár seregeit kellett elriasztania, egyes források szerint még kisebb összetűzésekre is sor került.)

Az osztrák-magyar (az eredeti képfelirat szerint Csász. és Kir.) csapatok bevonulása Bukarestbe, 1854. szeptember 6.:

A K.u K. sereg visszahelyezi a trónjára az orosz katonai parancsnok által korábban elmozdított két fejedelmet, Moldvában Ghicát, Havasalföldön Ştirbeit. Azonban ekkor már felbátorodva kezdi hangoztatni az emigrációból hazatért 1848-as forradalmárok által alapított Nemzeti Párt (Partida Naţională) a fejedelemségek egységének programját, ekkor, 1855-ben publikálja Cezar Bolliac a fentebb bemutatott térképét a Tiszától Odesszáig tartó Romániáról. A krími háborút lezáró 1856-os Párizsi Békeszerződés (az első a magyar állam számára katasztrofális Párizs környéki békék sorában) a román fejedelemségekben névlegesen helyreállította a török fennhatóságot, egyúttal azonban az aláíró nagyhatalmak közös protektorátusa alá helyezte őket és a békeszerződés szövegének kétértelműségével ténylegesen megnyitotta a lehetőséget egyesülésük előtt. (Ez a szöveghiba nyilván a párizsi házigazdák akciója volt.) 1859-ben mindkét fejedelemség az 1848-as moldvai forradalom résztvevőjét, az egyesülés szorgalmazóját, a Nemzeti Párt jelöltjét, Alexandru Ioan Cuzát választja fejedelmének. A védnök hatalmak egységesen elismerik Cuza moldvai fejedelemségét, azonban a havasalföldi megválasztásához egy bukaresti utcai nyomásgyakorlást is felvonultató "újraszámlálási botrány"-féle is kellett, ezért a fejedelemségek de facto egyesülését csak III. Napóleon Franciaországa támogatta, Ausztria(-Magyarország) nem ismerte el.

Emiatt a szultán is csak 1861-ben ismeri el Cuza kettős fejedelemségét, az egyesült parlamentet és kormányt, és csak az ő uralkodása időtartamára. 1862-ben azonban a románok deklarálják az Egyesült Román Fejedelemségek létrejöttét és 1866-os új alkotmányukban országukat Romániának nevezik. Az új, hazánkra súlyos fenyegetést jelentő állam tehát lényegében a krími háború eredményeként született meg, azonban a Habsburg Monarchia az egységes Románia megszilárdulását végig gátolni igyekezett,  e törekvéseinek csak az 1866-os Porosz-Osztrák Háborúban elszenvedett súlyos veresége vetett véget. Cuzát 1866 februárjában a román konzervatív-liberális "szörny-koalíció" lemondásra kényszeríti és a fejedelmi trónra a porosz Hohenzollern-Sigmaringen Károlyt hívják meg, akit majd az újabb orosz-török háború nyomán 1881-ben román királlyá koronáznak. Károlyt, a porosz katonatisztet, akinek mindkét nagymamája a Napóleon család tagja volt, rokona, a születő román állam legfőbb protektora, a Grand Orient körébe tartozó III. Napóleon javasolja a román trónra. Romániai trónralépésenek másik fő külső támogatója szintén rokona, a rohamosan növekvő hatalmú porosz király, I. Vilmos, akivel szemben Ausztria(-Magyarország) még ez év július 3-án Königgrätznél végleg elveszíti a lehetőséget, hogy ezt megakadályozhassa.

Wikipédia: A Dunai Fejedelemségek

"Az uniót, melyet nemzetközileg csak Cuza uralkodása idejére ismertek el, megszilárdították Cuza (nagyhatalmilag) nem jóváhagyott változtatásai a korábbi alaptörvényekben, valamint 1866-os lemondatásának körülményei, amikor a növekvő fontosságú Poroszország által támogatott Hohenzollern-Sigmaringen Károly gyors megválasztása és az osztrák-porosz háború lehetetlenné tették az unió elleni lépéseket."

Klapka és Kossuth, a román országgyarapítók szövetségesei, a franciák és olaszok ÜGYNÖKEI

Elérkeztünk a bejegyzés utolsó fejezetéhez, nézzük, hol állt, mit tett a történelmi magyar államterület egységét fenyegető leendő Kisantant leendő vezérállama létrejöttének e döntő korszakában, a krími háborútól a porosz-osztrák háborúig terjedő időszakban a Grand Orient körébe került 1848-as magyar forradalmi emigráció, kiemelten annak a Grand Orient számára legfontosabb katonai főtekintélye, Klapka György!
Ehhez kiváló forrás Borsi-Kálmán Béla: Klapka György, Genf és a románok, 1847-1868 című tanulmánya.

A tanulmány tárgyalja Klapka élettörténetét a születéstől kezdve, ahol Borsi-Kálmán Béla fontosnak tartja kiemelni Klapka kívülállóságát, hogy gyermekként nem magyar nyelvterületen (Temesváron) él, ifjúkora meghatározó korszakát pedig Bécsben tölti, ezért élményvilága teljesen más, mint 48-as emigránstársai zöméé. (Valójában a 48-as forradalmárok között nagyon sok az internacionalista idegenlégiós is, és például Görgey is felnőttként tanul meg magyarul, tehát ez nem volt olyan egyedülálló.) Konkrétan a magyar-román ellentétek iránti közömbösségére célozgat a szerző, amivel magyarázni próbálja viselkedését a románokkal folyó tárgyalások során. Klapka valóban nem tartozott a románkérdés szakértői közé és románul sem tudott, bár a "szakértő" szerepkörben már láttuk Hatvani pokoli teljesítményét, tehát ez sem jelent feltétlenül sokat. Ráadásul a románokkal való egyezkedéseknek Kossuth legalább olyan híve, miközben ő éppenhogy a magyar nacionalista politikus etalonja volt, hazai neveltetéssel és a nemzetiségi kérdések iránti szenvedélyes érdeklődéssel. Borsi-Kálmán felteszi tehát a kiinduló kérdést:

"...miért éppen Klapka tábornok lett a román vezetéssel folytatott korabeli megegyezési kísérletek kulcsfigurája, amikor a számkivetésbe kényszerült nagy magyar reformnemzedék számos tagja jóval nagyobb politikai súllyal, elmélyültebb intellektuális fölkészültséggel (Teleki László, Horváth Mihály, Pulszky Ferenc, Irányi Dániel, Rónay Jácint s persze Szemere és Kossuth), vagy egyszerűen erdélyi, partiumi, bánsági származásából s gyermekkorában szerzett nyelvtudásából fakadóan (Jósika Miklós, Bethlen Gergely, Buda Sándor, Berzenczey László, Gál Sándor, Karacsay Sándor, Teleki Sándor, Teleki László és Vukovics Sebő) több fogódzóval, alaposabb ismeretekkel rendelkezett a románságról mint ő"

A szerző idézi Cuza francia kabinetfőnöke, a román kémelhárítás vezetője szavait, melyben az (Baligot de Beyne) Klapkának mondta meg nyíltan, hogy az erdélyi származású emigránsokban nem bíznak, mert azok láthatóan elítélik a románok területi igényeit, ellenben benne, Klapkában megbíznak... (17. jegyzet)
Ez a bizalom már korábban olyan fokú volt, hogy Bălcescu 1850-ben Klapkát javasolja a román hadsereg főparancsnokának! (18. jegyzet, ha jól értem, a moldvai seregről van szó)
Borsi-Kálmán feltételezi, hogy talán a Klapka által a románokban keltett jó benyomás miatt esett rá a francia-piemonti kormánykörök, Cavour és III. Napóleon választása a nehéznek igérkező (48-as emigráns-) magyar-román egyezkedések főtárgyalója szerepébe. Ne feledjük, e tárgyalások célja, hogy biztosítsa a Habsburg-monarchia elleni, annak felbomlasztására irányuló mind szélesebb szövetséget, hogy annak a franciák, az olaszok és a franciák által támogatott románok mellett a kossuthi magyar forradalmi emigráció és feltételezett magyarországi bázisa is tagja legyen. Ettől kézenfekvőbb magyarázat Klapka kiválasztására a Grand Orienthez fűződő kiváló kapcsolata, amelyet természetesen Borsi-Kálmán is tárgyal. Előbb azonban megemlíti a 48-as nemzedék addigra harcképtelenné vált és lelkesedését vesztő Nagy Öregje, Wesselényi  elképzelését, amit talán a vele akkor, a román felkelés kitörése előestéjén találkozó Klapka helyeselt:

"... Miskolczy Ambrus kutatásaiból ismeretes, hogy éppen a Klapka-látogatás körüli napokban nyert írásos formát Wesselényi régóta érlelt, ám a korabeli viszonyok között kivihetetlennek bizonyult elképzelése, miszerint az iszonyatos (és kölcsönös) irtóháborút csak úgy lehetne elkerülni, ha az erdélyi magyar és székely, valamint szász népességet kitelepítenék a gyéren lakott alföldi pusztákra, vagyis - bár kényszerből - föladnák a Szent István-i Magyarhon területi sérthetetlenségének, integritásának hittételét"

Ez utóbbi természetesen nem hittétel, hanem nemzeti cél, látni fogjuk, hogy Klapka és Kossuth is készek lesznek feladni a haza területi integritását a saját hatalmuk visszanyerésének lehetőségéért cserébe.

Borsi-Kálmán egyenesen kimondja (az eredetiben forráshivatkozásokkal, ezeket lásd ott):

"Mindezek tudatában eggyel több okunk van feltételezni, hogy Klapka nem tartotta szentnek és sérthetetlennek az integer Magyarország axiómáját, s adott esetben - hol Teleki meggyőződéses-megszenvedett álláspontjához közeledve, hol a párizsi Grand Orient függőségébe tartozó nyugat-európai szabadkőműves páholyokban akkortájt dívó lengyel sugallatú "Európai Egyesült Államok" eszméjének hódolva, hol a napóleoni politika elvárásaihoz alkalmazkodva, hol csupán román partnerei vágyainak elébe vágva "kérdésbe tételét" nem tekintette tabunak, taktikai megfontolásokból esetenként hajlandó volt tárgyalni róla."

Egyszer még Kossuthot is kioktatta a "dako-román aspiratiok" tárgyában, amiket eszerint indokoltnak ismert el! Természetesen Kossuthnak nélküle is ismernie kellett ezeket az aspirációkat és ha ezek ismeretében híve volt a román fejedelemmel való megegyezésnek a magyar felkelők román területről kiinduló támadása ügyében, illetve javasolta a dunai konföderációt, akkor csakis a területi engedmények képviselője lehetett ő is a saját hatalmáért cserében. Klapka ugyan tudott taktikázni az Erdély feladására nem kész emigránstársak előtt, azonban a román vezetők előtt kész volt elismerni azok Erdélyre vonatkozó igényét:

"Ennek persze határt szabott Kossuth, Andrássy, Vukovics stb. intranzigens álláspontja és a nyilvánosság szintje. Amikor pl. egy nagyobb társaságban arról a lengyel-román elképzelésről hallott, miszerint Ausztriát a "dakoromán állammá" egyesített Moldvával, Havaselvével, Besszarábiával és Erdéllyel kellene kiegészíteni (amennyiben persze lemondana Galíciáról Czartoryskiék javára), élesen kikelt ellene s védelmébe vette "a történelmi határokat". (Emlékeimből 502. o.). Ezt a közlését egy Bălăceanu-levél is megerősíti, ám ebből egyértelműen kiderül, hogy I. Ghicanak és Bălăceanunak korábban mást mondott. Vö. I. Bălăceanu-Klapkának, Konstantinápoly, 1855. febr. 10. OL R 295. 6. d. 22. t."(54. jegyzet)

Szerzőnk kitér a magyar emigránsok, a román tervek és a szabadkőművesség kapcsolataira is, részben a már Berényi Zsuzsannánál olvasott információkra, de az ő vakolók iránti naív rajongása nélkül. Érdemes hosszan idézni (a jegyzetek indexeit elhagyom):

Klapka arról sem tesz említést, hogy, akárcsak ő maga, szinte valamennyi román ismerőse aktív és befolyásos szabadkőműves volt. Egyelőre nincs rá pontos adat, hogy Klapka, Pulszky Ferenccel együtt mikor lett a torinói Dante Alighieri-páholy tagja. Teleki László viszont, akihez közeli, bár ellentmondásos viszony fűzte az 1850-es években, már az 1840-es évek végén felvételt nyert a párizsi Mont Sinaï páholyba, Almássy Pállal, Czecz Jánossal, Vetter Antallal és gróf Andrássy Gyulával együtt. Így, mivel Czecz Jánossal is bensőséges kapcsolatban volt, nem minden alap nélkül gyaníthatjuk, hogy a Párizsban is rendszeresen időző Klapka tájékozott lehetett mindarról, ami a "Testvérek" szertartásos tanácskozásain terítékre került, köztük - kitüntetett helyen - a dunai népek összefogásának "kedvenc eszméjéről" is. Minden jel szerint helyesen következtet tehát a Kossuth-emigráció szabadkőműves kapcsolatainak monográfusa, Berényi Zsuzsanna Ágnes arra, hogy Klapkát nem csupán a honvágy indíttatta, amikor a Svájcban letelepedett magyar emigránsok (köztük Horváth Mihály püspök, Puky Miklós és Dessewffy Ferenc) részvételével a Genf környéki Carouge-ban 1860-ban új páholyt alapított, s annak az Ister (Duna) nevet adta, hanem a délkelet-európai kis nemzetek egymásra utaltságának és oly kívánatos megbékélésének rokonszeves gondolata is áthatotta kezdeményezését.

A rövid életű "szabálytalan [magyar] páholy" körüli szabadkőműves csetepatékból viszont egyértelműen kiderül, hogy bármilyen formai (alaki) hibákat követtek is el (esetleg) a számkivetett magyar "Testvérek", Klapka ekkortájt már az elérhető legmagasabb rangot viselte, így - a torinoi Frapolli szabadkőműves nagymester véleménye szerint - "teljeskörű felhatalmazással" bírt, hogy tetszése és belátása szerint bármilyen szabadkőműves szervezeti egységet (úgymint "Fejezetet", "Törvényszéket", "Konzisztóriumot", "Legfelsőbb Tanácsot" stb.) létrehozhasson. Mindez esetleg arra utalhat, hogy szabadkőművesi tevékenységének kezdete korábbi keletű annál, mint amelyre torinói páholy tagságának a szabadkőműves lexikonban található adataiból következtethetnénk, s talán mégis Ács Tivadarnak van igaza, aki ezt az 1850-es évek elejére teszi.

Ennél is fontosabb azonban, hogy a magyarok látogatta párizsi Mont Sinaï és a román emigránsok által kitüntetett szintén párizsi La Rose du Parfait Silence, majd később a román fejedelemségek uniója egyik bölcsőjének tekintett galaci, bukaresti, iaşi és brüsszeli L'Étoile du Danube (Steaua Dunării) egyaránt a skót ritusú (francia) nagypáholy, a Le Grand Orient de France függőségébe (alávetettségébe) tartozott, amelyet III. Napóleon nem csupán megtisztelő figyelmével tüntetett ki, hanem épp ekkortájt vont a Második Birodalom hathatósabb ellenőrzése alá. Így a magyar és román "Testvéreket" nem csupán a szabadkőművesség emberiség- és világjobbító univerzalizmusa fűzte össze, hanem - gyaníthatóan - a délkelet-európai térségbe irányuló francia gazdasági és főként politikai érdekviszonyok szövevénye is.

Klapka szabadkőműves körökben élvezett tekintélyének s egyszersmind e páholyok francia orientációja közvetett bizonyítékának látszik az is, hogy a Magyarországi Nagy Oriens 1869-es megalakulásakor a Le Grand Orient de France Klapkát választja (jelöli) pestbudai képviselőjének. A francia gazdasági, pénzügyi szálat tovább erősítette az a tény is, hogy az 1851-ben Svájcba átköltözött Klapka hamarosan rendkívül gyümölcsöző kapcsolatot épített ki egy nagyformátumú helvét bankárral, a genfi Republikánus Párt egyik vezéralakjával, James Fazyval. Kitűnő fellépésével s megnyerő modorával olyannyira a bizalmába férkőzött, hogy rövidesen Fazy pénzintézetének, a Banque Generale de Suisse-nek a tisztviselője, valóságos commis voyageur-je (utazó ügynöke) lett. Ez a pozició nemcsak viszonylagos anyagi biztonságot, hanem még nagyobb mozgásteret teremtett számára, hiszen ezentúl Fazy bankjának képviseletében hivatalos minőségben bukkant föl hol Párizsban, hol Brüsszelben, hol Torinóban, hol Konstantinápolyban, s az ő nevéhez fűződik a genfi pénzintézet isztambuli fiókjának a Banque Ottomane-nak (Banque de Turquie) a megalapítása is 1857-ben.

Állása, anyagi helyzetének javulása s nyilván Fazy hathatós támogatása lehetővé tette, hogy 1855 júniusában a "Köztársaság szabad honpolgára" címért folyamodjék a genfi Államtanácshoz. Honosítási kérelmét "preavis favorable" (kedvező előzetes értesítés, tulajdonképpen: elbírálás) minősítéssel 1855. július 25-én tárgyalta a testület, honosításának dátuma 1856. február 2. Állampolgári esküjét 1856. május 20-án tette le. Így 1849. október 5-én Bécsben kiállított osztrák útlevele és az Egyesült Államok konstantinápolyi konzulátusán - valószínűleg első isztambuli tartózkodása (1853-1854) során - szerzett amerikai passzusa után immár svájci személyi igazolványa birtokában folytathatta szerteágazó nemzetközi tevékenységét - valóságos világpolgárrá vált. 

Tehát Klapka nemcsak a magyar területi integritás feladásáról hajlandó tárgyalni román szabadkőműves testvéreivel, nemcsak a (magyarellenes) francia nagyhatalmi külpolitika kiszolgálója, a Grand Orient ügynöke, hanem egyúttal a Genfben a republikánus párt útján a politikai hatalmat gyakorló banktőke jól fizetett utazó ügynöke is, és ezzel is összefüggésben többszörös útlevelű világpolgár, kozmopolita! Természetesen a Klapkával és Telekivel együtt Nemzeti Igazgatóságot alkotó Kossuthot is ugyanezen körök szponzorálják az emigrációban, tehát Drábik János elmélete a nemzetközi banktőke ellen pénzügyi szabadságharcot folytató Kossuthról komolyanvehetetlen. Az állandóan a világban utazgató Klapka egyébként tipikusan az okkult alvilágnak dolgozó ügynök- illetve hírszerző figura. Tragikus így összevetve látni, hogy a román vakolók nemzeti céljait a Grand Orienthez tartozásuk elősegítette, ugyanakkor a magyar emigránsok ugyanezen hálózat keretében saját hazájuk ellen dolgoztak. Hogy többségük bizonyára hasznos idiótaként, az nem mentség, mert elvileg ők egy elitcsoportot képeztek, akiknek nyugati tartózkodásuk, nyelvismeretük és kapcsolatrendszerük révén át kellett volna látni a szitán. Természetesen Kossuthról és Klapkáról nem is feltételezem, hogy ne láttak volna át. Ők nem voltak idióták... Ettől még nagyon hasznosak voltak Gazdáik számára, tehát bűnük sokkal súlyosabb, mint vak, ütődött társaiké.

Csak néhány idézet Klapka (a magyar 48-as emigráció egyik vezéralakja, a Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja) ügynök-voltához:

A svájci úti okmány s még inkább a genfi banktisztviselői poszt természetesen újabb ajtókat nyitott meg Klapka előtt. Egy adat szerint a generálist maga James Fazy mutatta be az olasz érdekérvényesítés szempontjából szerfölött sikeresen zárult 1856-os párizsi kongresszus fáradalmait Genfben kipihenö Cavournak, aki - miként Koltay-Kastner Jenő korábban kimutatta - "már politikai pályafutásának megkezdése előtt együttműködött vasútépítői és egyéb gazdasági vállalkozásaiban a Fazy bankjával, és a párizsi Crédit Mobilier-nél is volt megbízható embere, Alessandro Bixionak, a későbbi Garibaldi tábornok, Nino Bixio fivérének személyében". Ha pedig Koltay-Kastner, Marcel Emerit, Lengyel Tamás és újabban Lukács Lajos nyomán azt a tényt is számításba vesszük, hogy Klapka kenyéradója, a Banque Générale de Suisse tevékenyen részt vett a francia nagypolitika különféle "vállalatai" bel- és külföldi - egyebek közt a délkelet-európai térségbe irányuló - tranzakcióinak finanszírozásában, nem nehéz elgondolni, milyen szerteágazó, erős nemzetközi gazdasági, pénzügyi érdekszövetség állt a tábornok keleti tervei mögött, s miért tárgyalhatott - csaknem egyenrangú félként - a Crédit Mobilier-nél érdekelt Jérôme Napóleonnal vagy később a súlyos nehézségekkel küzködő új román államalakulat, az Egyesült (Dunai) Fejedelemségek uralkodójával, Alexandru Ioan Cuzával. 

Természetesen nem tárgyalhatott még közel egyenrangú félként sem, egy ügynökként tárgyalt, aki saját hazája érdekeit elárulta, míg Cuza a magáét érvényesítette!

Klapka nagyon jó benyomást tett Cavourra, "igen jó képességű és nagyon tisztán látó embernek" nevezte (Jászay Magda: Cavour. Budapest, 1986. 191. o.), "aki adott esetben (megfelelő körülmények között) szolgálatokat tehet nekünk". Formaro 104. o. (9. jegyzet) 

Bizony, NEKIK tehetett és tett is jó szolgálatokat Klapka a magyar emigráció nevében, a mi Monarchiánkat folyamatosan kisebbítő, gyengítő olasz kormánynak, melynek érdekérvényesítése szempontjából szerfölött sikeresen zárult a krími háborút lezáró párizsi békekonferencia, meg a francia kormánynak és keleti terjeszkedését finanszírozó kedvenc házibankjának, de ez esetben elég lenne ott, ezeknél a gazdáknál hősnek tartani Klapkát, nem nálunk, akiknek ártott... Az ügynöknek ügynök a neve:

Amikor a francia vezetés adatokat gyűjtvén kiszemelt keleti ágenséről, 1859 elején Bystrzonowskihoz fordult információkért, Czartoryskiék egykori magyarországi megbizottja - jelentése 2. pontjában - ezt írta a francia uralkodónak: "Klapka tábornok nagy hírnévnek örvend, intelligenciáját tekintve talán túlzottan; úgy tűnik, hogy a Magyarok külföldön elismerik zászlóvivőjüknek; az országban (hazában) talán nem örvendene ennek a presztízsnek." 

Az ügynöki munka lényegében a páholyokon belül folyt:

Cuza, közvetlenül fejedelemmé választása előtt, már a moldvai csapatok főparancsnoka és mindezek mellett  - számos jel szerint - magas rangú szabadkőműves. Olyannyira, hogy akad olyan vélemény is, amely ezzel hozza összefüggésbe kettős fejedelemmé választását is. Az viszont bizonyítottnak látszik, hogy legközelebbi moldvai munkatársai (az Alecsandri-fivérek, Costache Negri, Mihail Kogălniceanu) és legádázabb havaselvi ellenségei (C. A. Rosetti, Dimitrie és Ion C. Brătianu) egyaránt szabadkőműves "Testvérek" voltak. Klapka tehát ebben a vonatkozásban is teljesen egyenrangú félként léphetett velük sorompóba. Már csak azért is, mert hozzájuk hasonlóan megtévesztő tökéletességgel beszélt és írt franciául. A generális azonban komolyabb játékos volt annál, semmint svájci banktisztviselőként, majd Cavour és III. Napóleon emisszáriusaként learatott keleti babérjaival beérte volna. 

Borsi-Kálmán röviden összefoglalja a román fejedelemségeket és a magyar emigráns-forradalmár ügynökök tevékenységét övező hatalmi-geopolitikai érdekeket:

...a kérdéses időszakban a magyar emigránsok és a román politikusok tevékenysége főként a francia-piemonti-osztrák érdekek, illetve érdekellentétek függvényében értelmezendő, s egészen röviden az alábbiakban összegezhető: III. Napóleon politikájának legfőbb célja uralkodásának ebben a szakaszában a szent szövetségi rendszer két legerősebb tartópillérének, Oroszországnak és Ausztriának a gyöngítése volt. Ez az oka végső soron azoknak a francia diplomáciai erőfeszítéseknek, melyek Törökország és Anglia bevonásával s Piemont csatlakozásával a krími háború (1853-1856) kirobbantásához és az 1856. március 30-i párizsi békéhez vezetnek. Az orosz hatalmi túlsúly időleges felszámolásának témánk szempontjából legfontosabb következménye egy lehetőség szerint életképes ütközőállam létrehozása az Al-Duna vidékén, mely meggátolja a cári csapatok átvonulását a Balkán és Konstantinápoly felé. Ez bizonyos fokig angol s természetesen román érdek is, a román liberális reformnemzedék legfontosabb célkitűzése s egyúttal legnagyobb sikere. Joggal tekintenek tehát a román hazafiak III. Napóleon Franciaországára mint a román egységtörekvések legfőbb támogatójára, s érthető, hogy a két román fejedelemség 1859. január 24-i egyesülése után is elsősorban tőle várják tettük diplomáciai elismertetését és további akcióik segítését. Ugyancsak saját belső erőforrásainak elégtelensége készteti Cavour piemonti miniszterelnököt és munkatársait, hogy az olasz egység megteremtése érdekében elképzeléseiket a francia szándékokhoz kössék s azoknak akár alá is rendeljék. Az egységes Itália létrehozásának első lépcsője Lombardia és Velence megszerzése volt, mely elsőrendű osztrák érdekeket sértett, akárcsak Moldva és Havasalföld egyesülése, hiszen 1854-57 közötti osztrák okkupációjuk arra vall, hogy Ausztria nem tett le véglegesen bekebelezésükről. A bécsi diplomaták számára ugyanis félő volt, hogy a fejedelemségek egyesülése hosszú távon - Magyarország, Erdély és Bukovina román lakosságára való tekintettel - veszélyessé válhat a birodalom szilárdságára. Emiatt Ausztria, Törökország mellett, a román egységtörekvések legnagyobb ellensége ezidőtájt. 

1859 elején a frissen megválasztott román uralkodó, Alexandru Ioan Cuza helyzete is ingatagnak látszott, a kettős fejedelemválasztás tényének diplomáciai elismertetése osztrák részről váratott magára, s a fejedelem úgy ítélte meg, hogy az új államalakulat számára Ausztria jelenti a legnagyobb veszélyt. Adott volt tehát a francia, olasz és román érdekek időleges és részleges találkozása, melyekhez szervesen illeszkedtek a Kossuth-emigráció tervei, lehetőséget teremtve a változó intenzitású és esélyű együttműködésre. Ebben a helyzetben a magyar emigráció vezetői, rossz előérzeteiket s fenntartásaikat félretéve, hajlandóknak mutatkoztak részt venni a francia-olasz tervek megvalósításában, azzal a feltétellel, hogy viszonzásképpen az olasz-francia csapatok segítik Magyarország függetlenségi harcának újrakezdését, azaz nem csupán taktikai célból, ijesztgetésre, az osztrák hadsereg megosztására használják majd föl őket.

Elég furcsa, hogy itt szerzőnk nem vonja le a logikus tanulságot, hogy Kossuthék saját hazájuk sírját ásták azzal, hogy annak a Habsburg birodalomnak a  szétverésére kötöttek szövetséget ellenségeivel, amely a legfőbb ellensúlyt képezte a magyar állam óriási területeit fenyegető román nacionalizmussal szemben, vagyis ez nem "függetlenségi harc" lett volna, hanem nemzeti öngyilkosság. Valóban, a Kossuth-emigráció tervei szervesen illeszkedtek a francia. olasz és román érdekekhez, kár, hogy ellentétesek voltak a magyar nemzeti érdekkel!!! A történelmi  magyar államterület integritásának leghűbb védelmezője a korszakban a prot-kur ideológiával agymosott táborunk által elvakultan gyűlölt bécsi udvar, az ezt veszélyeztetők szövetségese meg a Kossuth és Klapka által vezetett emigráns 48-as forradalmárok, prot-kurjaink Nemzeti Hősei.

A sok fontos információt tartalmazó tanulmányból még két olyan részletet emelek ki, amikből kiderül, hogy Cuza nem árult zsákbamacskát és Klapka, illetve Kossuth tökéletesen tudták, milyen feltételekkel írnak alá együttműködési megállapodást a románokkal:

1859. március 29-én  Iaşiban megkötötték az első Klapka-Cuza egyezményt francia fegyverszállítmányok tartalékolásáról a magyar légió számára,  arról, hogy a magyar behatolók támaszpontul használhatják Cuza országát, hogy Kossuthék garantálják a román és szerb lakosok jogegyenlőségét és hogy a végső cél egy Magyarországból, Szerbiából és Moldva-Oláhországból álló konföderáció. (nem kell ragozni, ez utóbbi mekkora légvár volt)

Ugyanakkor azok a szavak, amelyeket Cuza - Klapka leghívebb román barátja, Ion Bălăceanu jelenlétében - a francia császár szóbeli üzenetét közvetítő Victor Place jászvásári francia konzulhoz intézett, mind a napóleoni politikától való függését, mind a magyar emigrációval (tehát elsősorban Klapka tábornokkal) fenntartott kapcsolatai buktatóit, illetve a román uralkodó ezzel összefüggő fenntartásait jól megvilágítják, s mintegy előkészítik későbbi elutasító magatartását: "Mint minden román - ügyvivő úr -, Napóleon császárt országunk legszilárdabb és leglojálisabb támaszának tekintem. Senki sem vonja kétségbe (mindenki tudja), hogy a fejedelemségek egyesülése mindenekelőtt az ő műve. Mind az iránta érzett hála mind személyes vonzalmam, csakúgy mint hazám szeretete egyaránt arra indítanak, hogy teljes szívemből a francia fegyverek diadalát kívánjam, és, a Császár oltalma alatt s ama garanciákkal, amelyeket nagylelkű politikája jelent számomra, kész vagyok a magyarokat barátaimnak tekinteni és kezet nyújtani nekik. Néhány napon belül Floreştiben egy tábort fogok létesíteni, amely közelebb visz bennünket a magyar határhoz. Ám számunkra, románok számára egy fölöttébb kényes kérdés merülne fel azon a napon amikor csapataim élén át akarnám lépni ezt a határt, hogy bevonuljak Erdélybe. A Császár tudja, hogy ezt a tartományt három és fél millió román lakja [szószerint: három és fél millió románt tartalmaz], akiket a magyarok makacsul magyaroknak tekintenek s úgy is bánnak velük. Ha az én beavatkozásom azt a hitet keltené bennük, hogy a Kossuth-párt [Bălăceanu kiemelése] nézeteinek támogatása és megvalósítása céljából megyek hozzájuk, valamennyien fölkelnének, ahogy 1848-ban tették, ez esetben nem(csak) azért, hogy kiirtsák a magyarokat, hanem hogy minket, [fejedelemségbeli] románokat is erre a sorsra juttassanak. Azt kívánom, hogy a Császár tudja meg: óhaja megvalósulása az erdélyi kérdés, más szóval: a román-magyar kérdés előzetes megoldásától függ. Azon a napon, amikor a magyarországi románok nemzeti léte biztosítva lesz, a magyar ügy könnyen győzedelmeskedni fog, mivel Erdély, a románok kezén bevehetetlen erőddé válik." 

Ezek ismeretében Klapka elégedetten aláírta a megállapodást... (Ami papíron maradt, de ez nem rajta és Kossuthon múlt.) A második, 1861. január 8-i megállapodást eredményező út kapcsán, amikor II. Napóleon kilépése után már csak az olaszokkal terveznek Kossuthék kétfrontos harcot SAJÁT HAZÁJUK ELLEN, Borsi Kálmán jelzi, milyen boszorkánykonyhában készült a külpolitika a magyar emigránsok részvételével. Feltett kérdésére, hogy hol tölthette Klapka látogatása során nem csekély szabadidejét 1860 végén, 1861 elején, így válaszol:

E téren, adatok hiányában csupán feltételezhetjük, hogy nem csupán a szárd és francia konzulokkal, saját francia és magyar ágenseivel érintkezett, hanem - a mindkét városban működő szabadkőműves páholyban - a moldvai román politikai elittel, így minden bizonnyal Kogălniceanuval is.A moldvai (főként jászvásári) szabadkőműves páholyok működéséről l. Sturdza, M. D.: Junimea societate secretă. Ethos, 1. füzet, Párizs, 1973. 81-110. o. Ebből mindenesetre kiderül, hogy a iaşi francia konzulátus két tisztviselője (Louis Castaing tanácsos és Charles Tissot főkonzul, Place hivatali utóda) tagja volt az 1865-ben alapított "Etoile de Roumanie" páholynak (uo. 86. o.). Ezért is feltételezzük, hogy nemigen lehetett ez másképp öt évvel korábban az "Etoile du Danube", ill. az ekkortájt Iaşiban szolgáló francia diplomaták esetében sem. 

Az egyezmény szövegének legmegdöbbentőbb eleme:

... az 1861. január 8-i második Klapka-Cuza megállapodás szövegébe már bekerült az alábbi, egyelőre kissé homályos, de mégis igen jelentős, mert (első ízben) hivatalos részlet is: "Ezeken kívül a fejedelemségek és Magyarország közötti határok egy vegyes bizottság által fognak szabályoztatni, melynek feladata leend mind a két félre nézve előnyös határvonalakat kitűzni..." (forrás: Kossuth: Irataim. III. k. 250. o. L. újabban Husar, Al.: Ideea europeană sau noi şi Europa (istorie, cultură, civilizaţie). Iaşi, 1993. 155-156. o.) 

Hogy Cuza mire gondolhatott ez alatt, annak illusztrálására kivételesen lássuk még egyszer a már megidézett térképet, melyen a Cuzát kettős fejedelemnek jelölő román Nemzeti Párt politikusa, Cezar Bolliac jelölte ki a nemzeti célokat már 1855-ben, 5 évvel azelőtt, nyomtatásban, tehát Kossuthnak, Klapkának, Telekinek is ismernie kellett, a szabadkőműves információforrásaik alapján:

Mielőtt Klapka e feltétellel együtt aláírta volna Cuzával a megállapodást, személyesen találkozott Kossuthtal Londonban és Telekit is tájékoztatták róla, tehát a román támogatás fejében a magyar-román határ kérdését nyitottnak nyilvánító egyezményt Klapka a teljes Magyar Nemzeti Igazgatóság, az emigráns forradalmárok vezető szerve jóváhagyásával fogadta el! E feltétel és tervek ismeretében dolgozta ki ezután az emigráció agytrösztje, Teleki, Irányi, Pulszky, Klapka és Kossuth a Dunai Konföderáció agyalágyult terveit, miközben tökéletesen tudniuk kellett, hogy a román elit nem széplelkű utópiaépítésben utazik, hanem kőkeményen nacionalista államépítésben. Ennek pedig egyetlen ellensúlya a magyar határok védelmére a magyarság államközössége a Habsburg-birodalom más területeivel, vagyis az, amit Kossuthék a románoknak adandó, meg nem határozott nagyságú területi engedmények árán is készek voltak szétverni.

Majd 1866-ban elérkezik a román nemzetépítés utolsó szakasza az egyesült dunai fejedelemségek keretében: a leendő király meghívása a trónra. Láttuk, hogy a Habsburg monarchiától az a porosz háború veszi el a lehetőséget, hogy tovább akadályozza az egységes román királyság létrejöttét, amely háború részeként ugyanaz a Klapka tör be légiójával a Magyar Királyságba, aki korábban is a magyar-román határt a jövőre nézve függőben hagyó szerződést írt alá Cuzával!!! A "48-as hős", a Grand Orient bizalmi embere és a magyar emigrációs vezetőség főtárgyalója a románokkal az utolsó pillanatig a magyar állam területi egységét fenyegető erők ügynökeként dolgozik, hazaáruló !!! Klapka Testvér e hazaáruló tevékenységével még ahhoz is hozzájárul, hogy nemzetközi hírnevét megalapozó "hőstettének" színhelye, Komárom is nagyrészt elszakadjon az országtól. Ennek ismeretében ő csak a "Komarnói Hős" lehet, akinek az elcsatolt Komáromban és Erdélyben egyaránt az utódállamok nacionalistái állíthatnának joggal emlékművet. Részünkről azonban tragikus tévedés, illetve a történelem megértése képességének hiánya, hogy néhány nap múlva, március 15-én bizonyára a (beteg) hagyománynak megfelelően újra magyarok fogják megkoszorúzni Klapka emlékműveit is. Olyan magyarok, akik még nem tanulták meg a történelem leckéjét, tehát készen állnak újabb nemzeti kudarcok öntudatlan elősegítésére...

Érdemes a fentebbi adatokat, tényeket egybevetni az utóbbi évek e téren legnagyobb port felverő munkája, Raffay Ernő szabadkőműves-témájú könyvsorozatának egy olyan megállapításával, amit az itt látottak alapján tévedésnek kel minősítenünk, bár a könyvek fő üzenetét ez nem érinti, inkább csak kiegészíti.
Az MNO Trianon: párhuzamos életharcok - Raffay Ernő kötete a szabadkőműves aknamunkát tárja föl c. recenziójában szereplő részlet jól összefoglalja azt, amit maga Raffay könyveiben, üzenetében - tévesen - megfogalmaz a Trianon előtti három évtizedben "rossz útra tért" szabadkőművességről:

A történész legújabb műve, a Szabadkőművesek Trianon előtt borús, ám egzakt körképet ad az első világháború előtti magyar államról. Kimutatja: a radikális szabadkőműves páholyok aktív segítségére is szükség volt az ország oly mérvű meggyengítéséhez, hogy ki legyünk szolgáltatva a szomszéd államok ellenséges politikájának, s nemzetközi érdekérvényesítő képességünk a nullához közelítsen. Hogy eddig is forgalomban voltak már ilyesfajta feltételezések? Igen, csakhogy Raffay Ernő az első tudós, aki módszeres levéltári kutatások nyomán mindezt dokumentumokkal feketén-fehéren igazolja.

Pedig a szabadkőművesek szerepe kezdetben nem volt ennyire egyértelműen negatív. Az 1867-es kiegyezést követően olyan nemzetközi elismertségű magyarok voltak a soraikban, mint Türr István, Klapka György és Pulszky Ferenc. A nemzeti érzelmű szabadkőművesekkel később sem volt különösebb baj. Filozófiai, esztétikai kérdésekről értekeztek összejöveteleiken, a napi politikába nemigen ártották magukat testületileg még akkor sem, ha voltak köztük politikusok is. Akkor hol siklott ki a kezdeményezés? Raffay Ernő megvilágítja: a századfordulón indultak meg azok a folyamatok, amelyek oda vezettek, hogy támadást intéztek a radikális páholyok a nemzeti intézmények ellen. A keresztény-nemzeti állami berendezkedés és a monarchiabeli polgári lét szerepelt a célkeresztjükben.

 Ez a bejegyzésben tárgyaltak alapján természetesen tarthatatlan, bár el tudom képzelni, hogy Raffay nem tévedésből hangoztat ilyeneket, hanem taktikusan, mivel nem szeretne túl sok frontot nyitni, csak a prot-kur neveltetésű olvasók számára is ellenségnek elfogadható történelmi szereplőket nevezi nyíltan ellenségnek (akik esetén a tények magukért beszélnek) és bölcsen nem vállal fel konfliktust a kurucos világképű hazafiak "szentképeinek" lerombolásával. Ez akár hasznos taktika is lehet, azonban csak akkor, ha egy munkamegosztás keretében a bátrabb olvasók legalább az ilyen blogokon, mint a Kitalált Újkor, taktikázás nélkül szembesülhetnek a lesújtó tényekkel. Természetesen a Grand Orienthez tartozó Türr és Klapka is annak ügynöke volt, hogy "ki legyünk szolgáltatva a szomszéd államok elenséges politikájának", ez a Grand Orient pedig már 1789 óta felforgató forradalmakat szervezett Európa szerte és köreiben a pentagram már jóval 1848 előtt divatos jelkép, a "szocializmus" divatos társadalmi célkitűzés volt. Pulszkyról e bejegyzésben nem esett szó, de talán fog később, feltételezésem szerint ő lehetett az egyik fő összekötő Marx és Kossuth között, hiszen ő volt Kossuth "nagykövete" és hírszerzője abban a Bécsben, ahol Marx közvetlenül a a magyar eseményeket fegyveres harccá radikalizáló 1848 őszi fordulata előtt agitálta a bécsi munkásokat néhány hétig és amely Bécs Kossuth általi fegyveres "felszabadításának elmaradását Marx olyan toporzékolva kérte számon Kossuthon. Tehát már a polgári lét is régóta szerepelt a szabadkőművesek célkeresztjében, az 1848 legelején megjelent Kommunista Kiáltványban is, melynek ismeretében Szemere vígan folytatott borüzletet és baráti levelezést Marxszal és Engelsszel az emigrációban.

A történelmi magyar állam szétverésére szervezkedő radikális páholyok tevékenysége egyenes folytatása reformkori és 48-as Nagy Előd Testvéreikének, a folyamatosság, mint láttuk, fennáll a trianoni utódállamokká vált rabló szomszédok elitjeivel való együttműködés terén is. Jászi Oszkár, Károlyi és társaik e téren is Klapkáéktól, Türréktől, Kossuthéktól vették át a stafétát. Már foglalkoztam vele a "Hagyják abba a magyarok a történelemhamisítást! - Kultikus-"hazafias" újratemetések és trianoni örömtáncok" című bejegyzésben, hogy a magyar állam szétverésének belülről történő elősegítéséhez nélkülözhetetlen volt az az irracionális gyűlölet, amit a magyarországi politikai osztály vezető és középrétegeiben sikerült a felforgató prot-kur propagandának kialakítania a dinasztia ellen és ennek fő eszköze a királlyal való konfliktusok eltűnése idejére a korábbi felkelők hamis kultuszának kialakítása lett. Ennek következtében alakult ki az a - nemzetközi szabadkőműves központok munkamegosztása alapján kialakított - helyzet, hogy míg szomszédaink politikai elitje és középosztálya a saját államukat a magyar állam rovására megerősítés programjával ért el az első világháború küszöbére, addig a történelmi magyar államot működtető, irányító osztályok a saját nemzeti érdekünket szolgáló, erősítő intézmények, a király, a katolikus egyház, a hagyományos értékrend gyűlöleltével, démonizálásával eltelve érkezett oda. Ezért következett be, hogy a szomszédok elitje aktívan tudott cselekedni a magyarok rovására történő országnagyobbító tevékenység során, míg a magyar állam szervezete tehetetlenül hagyta ugyanezt, nem volt képes a minimális önvédelemre sem, amit épp azok az ellenpéldák igazolnak a kontraszt erejével, ahol egészen jelentéktelen erők mozgósításával is látványos sikert lehetett elérni.

A saját államunk támaszait meggyűlöltető propagandának természetesen tragikusan rosszul (a felforgatók szempontjából jól), mert egy-két évtizeddel Trianon előttre időzített eleme volt Rákóczi és társai újratemetése, Kossuth, vagy Klapka temetése, melyek az esztelenül meggyűlöltetett király és királyságunk elleni hazafias tüntetések is voltak. Egy országot saját szétverésére idomítottak be ezekkel az aktusokkal... Antihősünk, Klapka temetése külön botrányosnak számított, mert holttestét a pompa, hajcihő nélküli csendes temetés után visszaráncigálták a szabadkőműves "kurucok" a nemzeti ravatalra, hogy az a tüntetési lehetőség se maradjon ki a saját országa sírját ásó nemzeti elit számára.

Nagyon sokatmondó tény, és rég kiüthette volna magyar kuruc hazafiaink szemét, hogy a Grand Orient páholyszövevényen belüli munkamegosztás keretében Kossuthék épp abban az időszakban támadják Magyarország királyát és a királyságot, mint államformát, akkor jelvényük a Szentkorona kidobásával létrehozott "Kossuth-címer", anikor az államszétverés és államépítés tudományában egyaránt járatos Grand Orient-szakemberek az általuk felépített és rovásunkra megnagyobbítani tervezett Románia megszilárdítása érdekében magától értetődő szaktudással KIRÁLYT hívnak meg a román trónra, KIRÁLYSÁGGÁ teszik a francia politika térségbeli támasz-államát!!! Az okkult alvilág államszervezési technokratái tökéletesen tudják ekkor, hogy ha egy állam elitje, politikai középosztálya tudatában van annak, hogy az állam élén álló uralkodó szimbolikusan és gyakorlati téren is államiságuk támasza, az az adott országot erősíti, ha pedig egy másik állam politikai elitje és középosztálya gyűlöli uralkodóját és állama támaszait, (birodalmi kapcsolatait, vezető egyházát, közös hadseregét stb.) és az uralkodója elleni felkelők kultuszát ápolja, az az adott országot meggyengíti! Mint 1918-ban kiderült, végzetes mértékben...

Hogy e tudás birtokában az okkult "szakemberek" egyidejűleg vetették be ezt a két ellentétes stratégiát a Románia és Magyarország társadalma és uralkodója közti viszony terén, az egyértelműen a tudatos munkamegosztás jele, mely munkamegosztásba bekapcsolódva a Kossuth-emigráció vezérkara (Kossuth, Klapka mindenképpen) a legmagasabbrendű szabadkőműves bennfentes információk birtokában szülőhazájuk szétverését szolgálták ki pénzért, hamis dicsőségért, a személyes politikai hatalom reményéért.

Zárszóul idézzük Borsi-Kálmán  Béla egy apró adalékát, ami jelképesen kifejezi, kiknek köszönhetjük történelmi államunk vesztét:

"Mint Berényi Zsuzsanna Ágnes szíves közléséből megtudtuk, Klapkának a Kerepesi úti temetőben lévő emlékművét is szabadkőműves szimbólumok díszitik."

Klapka szabadkőműves síremléke a kerepesi úti temetőben

A Cuzával paktáló Klapkát a Nemzet Nagy Fiaként temeti el:

Klapka tábornok hamvainak sírba tétele a Kerepesi-uti temetőben, Kimnach László rajza

Kossuth szintén szabadkőműves mauzóleuma ugyanott:

A gigantikus emlékmű főalakja a letépett láncú, fáklyavivő (Fényhozó!) Prométeusz-Lucifer, a forradalomgyártó szabadkőművesek egyik legfőbb bálványa:

A Grand Orient ügynökeinek a hazafias kultusz keretében történt temetése (Rákócziéval, Thökölyével együtt), automatikusan elmélyítve a saját királyunk és királyságunk elleni irracionális gyűlöletet, egy rövidesen bekövetkező még sokkal monumentálisabb temetést készített elő, a történelmi Hungáriáét:

Amíg magyarok Kossuthok, Klapkák emlékműveit  koszorúzzák, nem kerülhetünk ki a nemzeti önsorsrontás örvényéből!