"A történelem előre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történel­met csi­nálják – a királycsinálók -, egyidejűleg írnak egy fik­tív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gya­nánt. És ne­ked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félreve­zetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek kö­ze nincs az igazsághoz." (Czike László)

"Egy népnek, egy nemzetnek kellenek eszményképek, de ezek ne hamis és méltatlan eszményképek legyenek. (...) Nem csupán az a célom, hogy ledöntsek személyeket a piedesztálról, úgy, hogy oda ne kerüljön senki más. Az is célom, hogy meglássam és megláttassam azokat az alakokat is, akik valóban megérdemlik, hogy a piedesztálon álljanak."(Dr László András)


"Függetlenül attól, hogy a végső cél politikai, társadalmi, vagy vallási, a titkos társaságok működési elve ugyanaz: mozgásba hozni emberek tömegét és felhasználni őket egy olyan ügy érdekében, amiről nincs tudomásuk." (Nesta Webster: Titkos társaságok és felforgató mozgalmak )

2015. július 20., hétfő

Petőfi rituális vértrágyázás-motívumának ősforrása: a Talmud


Megvolt a "temetés", egészen az előrelátható módon. Természetesen a szegény szibériai asszony maradványaival űzött méltatlan cirkusz elfedi a hiszterizálható közönség elől, akik túlnyomó része nemigen forgat Petőfi-verseskötetet, hogy vajon jár-e a költőnek emlékmű, akárhol is vannak csontjai. Hogy hős-e, vagy épp ellenkezőleg. Az ilyen cirkuszokon rikoltozó tömeg általában lelkes antiszemitának tartja magát és annak képzeli kedvenc hőseit is, némelyiket azonban alaptalanul. Petőfi egy kiemelkedő példa, hisz az ő korában a tudatipart kontrolláló körök már csak őszintén, vagy számításból filoszemita írókat tűrtek meg a pályán. Petőfi ugyan talán részben az utóbbi fajta lehetett, azonban a többek között tömeges rituális véráldozat szükségességét is hirdető propagandistatevékenységében őszinte lelkesedéssel merített a judaizmus szellemi forrásaiból...

A filoszemita Petőfi


Hazafias köreinkben sokan képzelik, hogy Petőfi a cionista országhódítás elleni önvédelem "lobogója" lehet, szó szerint:


Ez már a "lobogónk, Petőfi" propagandaeszköz többedik, aktualizált változata, de a kommunistákéval ellentétben (akik autentikusan tűzték Petőfit lobogójukra), teljesen téves. Ugyanis azért nincs tere a feltételezésnek, hogy Petőfi nyilván minden betolakodó, országhódító esetére érvényesen fogalmazta meg magas irodalmi stílusú programbeszédét, mert ő maga tette egyértelművé egy, a zsidókat és a németeket együtt emlegető szövegében, hogy csak az utóbbiakat nem szereti. (Most itt nem vizsgálom, hogy a forradalmi eszmét is számos tagja által képviselő németség valóban kegyetlen hódító, gyarmatosító volt-e nálunk - szerintem nem.)

Petőfi naplójában írt a március 15-i forradalom nyomán azonnal többfelé, főleg Pozsonyban és Pesten elszabaduló zsidóellenes zavargásokról:
"S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták? nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltatok mint az I, midőn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O ... legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be! De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.

Pest, március 24. 1848."
Az álhazafias legendákat szektatagként "szentírásnak" tekintő emberek ritkán olvasnak bármit elfogulatlan józansággal, így bizonyára a fenti naplóbejegyzést is egyből ki tudnák magyarázni. Pedig Petőfi félreérthetetlen pártossággal marasztalja el a németeket csupa olyan dologban, amit a Petőfit zászlajukra tűző hazafiak épp a zsidóknak szoktak tulajdonítani, és amennyiben a szervezett zsidóságra értjük és nem származási alapon minden egyes érintett emberre, akkor joggal. Az a hab a tortán, hogy az újszabású, illuminátus nacionalista nemzettudat "vallásában" Petőfi maga is friss betért volt, maga által magyarosított névvel, magyarul felnőtt korban megtanuló édesanyával, ehhez képest kissé komikus a németeken számonkérnie a jöttmentséget. (Ettől még nem vonom kétségbe Petőfi magyarságát.) A Petőfi korában a gazdaság (bankok, kereskedelem) és a tudatipar (sajtó, könyvkiadás, színház, stb.) vezető pozícióit egyre rohamosabban elfoglaló zsidóság semmivel nem kevésbé, hanem inkább többé volt "jöttment" a hazában, mint a történelmileg jóval régebben jóval nagyobb súlyú, és mindenképpen építőbb hagyományú németség. (Ami alól súlyos kivételt jelentenek az evangélikus városi német polgárok, a kuruckodások egyik fő bázisa! Kassa, Eperjes, stb. Nem biztos, hogy a magyarság volt a "rebellis" a "német uralom" ellen, a Rend elleni lázadás nem etnikai, hanem többnyire ideológiai-felekezeti alapú.) Az a magatartásforma, hogy egy népcsoport meghízik egy adott ország földjén, mégis ellenséges az országgal, Petőfi hamis vádjával ellentétben egyáltalán nem német szokás, hanem a történelem sokszoros tanulsága szerint zsidó. Nem "faji", származási, hanem kulturális alapon, a judaizmus eredendő xenofóbiája erre programozza a közösség tagjait.

A kérdés, hogy Petőfi teljesen önzetlenül, "szerelemből" volt-e a zsidók ügyének ilyen prókátora, fogadott, vagy fogadatlan volt-e, annál gyanútkeltőbben merül fel, hogy egyrészt ő maga is igyekszik elhessegetni a vádat naplóbejegyzésében, másrészt egyik fő apologétája, Illyés Gyula is egész igazoló jelenetet kerekített a vád köré regényes Petőfi-életrajzában. Igyekezetében azonban nagy eséllyel inkább azt sikerült igazolnia, hogy nem ok nélkül zörgött a haraszt:
Júlia már előbb kiment a szobából, nyilván a csomag elrendezése végett; most ismét bejött azzal, hogy valami rabbinus akar beszélni a költővel, mégpedig négyszemközt. - Na lásd sógor, így vagyok én mindig! Már meg ez is háborgat. - Tessék bejönni! - E szavakra, halk kopogás után középtermetű, hosszú fekete szakállas, szép külsejű férfi lépett be, díszes papi öltönyben. Júlia a sógorral a másik szobába vonult. - Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus… - suttogta Bathó. Júlia csendet intett: - Itt az ajtónál kihallgathatjuk. - De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé. A rabbinus arra kérte a költőt, mondjon a Múzeum előtt védbeszédet a zsidók érdekében. A költő nem zárkózott el, bár maga helyett inkább Vasvárit ajánlaná… A rabbinus ekkor egy csomó aranyat tett az asztalra: a fáradozásért. - Tegye el ön a pénzét!… Én jutalmat soha senkitől sem szoktam elfogadni! Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is… Figyelmeztetem, Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát! A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költő feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába. - Miért nem kíséred ki? - kérdezte ártatlan arccal a sógor. A költő elmondta a jelenetet. - Szerencséje, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! - mondta, s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ideges rángatózást idézett elő. - Lásd, sógor - tette hozzá a fájdalomtól keserű hangon -, ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!… Pedig, barátom, csak tengődöm, alig tudok megélni.
(Egész mellékesen felmerül az is, hogy a "népi" Illyés ingyen volt-e ilyen megértő könyvében a filoszemitizmussal szemben...)


Neves íróvá csak filoszemita válhat


E korban, a 48-49 előtti és alatti időszakban azonban már nemigen szükséges a magyar írók nemegyszer érdekből vállalt filoszemitizmusát zacskó aranyakkal megvásárolni. Ekkorra a tudatipar irányítói pozícióiban lassan minden zsidó kézre került, tehát az "antiszemita" írástudók egyszerűen nem is válhatnak ismertté, vagy ha menetközben kezdenek ilyen nézeteket hirdetni, mint a legelső magyar regényíró-sztár Kuthy Lajos, ez automatikusan az írói pálya végét jelentette... Jellemző, hogy a zsidó kézben levő tudatipar milyen lelkesen készítette elő a 48-as világforradalmi hullámba való magyar bekapcsolódást és utólag milyen lelkesen építette ki az ország népét sokkoló terrorista eseménysorozat hősi legendáriumát, ez mindent elmond arról, kiket szolgált a forradalom. Farkas Gyula: "Író és olvasó a XIX. században" c. tanulmánya érdekes adalékkal szolgál a németek és zsidók hazai pozícióinak feltérképezéséhez és ahhoz, hogy ezt épp Petőfi mennyire első kézből ismerhette:
"A hazai német intelligencia így lelkileg magyarrá válik a hatalmasan fellendülő magyar szellemi élet hatása alatt, mielőtt még a nyelvet tökéletesen elsajátította volna. A hazai német nyelvű napilapok és folyóiratok szerkesztőségeiben most már nem németek, hanem német műveltségű zsidók ülnek. Ezek vállalják a közvetítést a német és a magyar kultúra között. A könyvkiadás egyelőre még a németség kezében marad. Most már a magyar könyv is üzletnek bizonyul, a kiadók hajlandók szerény keretek között még tiszteletdíjat is fizetni. Egyre-másra jelennek meg magyar napilapok és folyóiratok, az ú. n. divatlapok, melyek női közönségre számítanak, de a Bécsből hozatott képes divatmellékletek mellett nagy gondot fordítanak a szépirodalmi tartalomra és tehetségük szerint jól megfizetik munkatársaikat. Különösen három divatlap válik ki: P. Horváth Lázár Honderü-je, mely az arisztokráciát kívánja kiszolgálni és erősen konzervatív szellemű, a Frankenburg Adolf szerkesztette Életképek, mely csakhamar a forradalmi ifjúság közlönyévé válik és a Pesti Divatlap, melynek legfőbb nevezetessége a segédszerkesztője volt: Petőfi Sándor."
A zsidóság e térfoglalását ismerte fel elborzadva saját irodalmi üzleti szektorában is az első ragyogóan fizetett, népszerű hazai regényíró, Kuthy Lajos, aki volt elég óvatlan egy 1846-os művébe foglalt nyilvános jóslatban is kifejezni rémlátomását.

Alfahír: Kuthy Lajos jövendölése Magyarország rabszolgaságáról
„A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit, s végre elsőszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg, s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek, s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor, s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek, s nőiket, leányaikat adják el pénzünkért. Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozói észnek, mely országát ily bölcsen kezünkre adá. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve, lopódzva, utálat között járnunk, nem kell elbújni élvezeteinkkel. Az utcákon hunyászkodott vagy üdvözlő arcok fogadnak, a középosztály iránt gőgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk, kiönthetjük gyűlöleteinket. Kitárhatjuk titkainkat, leálorcázhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit: feleim biztosítvák, hogy nyíltság s dacoló erőszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek.”

1846!!!

Ez lett Kuthy búcsúszava az irodalmi pályától, az ágazat Gazdái ezután kitörölték a köztudatból és helyére az önsorsrontásig őszintén filoszemita Jókai Mórt építették fel a Nemzet Regényírójának. Nem véletlen, hogy Jókai Petőfi jóbarátja és összeveszésükig lakótársa, illetve forradalmártársa volt, és a francia felforgatók imádása is összekötötte őket. Jókai öreg napjait, utolsó éveit tette pokollá azzal, hogy szerencsétlen naivitással komolyan is vette, amit munkaköri kötelessége keretében évtizedekig képviselt írásaiban, hogy a zsidót csak emancipálni és szeretni kell, és akkor ugyanolyan hazafi, honleány lesz, mint bárki más. Esztelenül naív hitének az őt élősködőként kihasználó és nyíltan megvető második, zsidó neje és anyósa kegyetlen cáfolata volt. A pályakezdő Jókai irodalmi ismertségét a hírhedt Fortunátus Imréről 1843-ban írt "A zsidó fiú" c. darab hozta meg, melyben a történelmi tényeket meghamisítva rokonszenvesnek, igazságtalan üldözés ártatlan áldozatának ábrázolta a Mohács előtti magyarok által érthetően gyűlölt karvalyt.
„Hisz rossz dráma a „Zsidó fiú”, mondja ő maga 50 évvel később, „tele vakmerő képtelenségekkel; de vannak benne gondolatvillámok, aminőkre most nem volnék képes és van benne egy merész eszme, ami a korszellemet egy félszázaddal megelőzte: egy elnyomott faj szenvedéseinek égrekiáltása”. (Önéletírásom, Budapest, 1904. 11. I.) (Dr. Bernstein Béla: Jókai és a zsidók
Beszédes, hogy az Akadémia pályázatán dicséretet kapott a mű, az irodalmat diktátorként irányító illuminátus Vörösnyakkendős Triumvirátus két tagja, Vörösmarty és Bajza pedig szavazatával egyenesen a 100 aranyas fődíjra tartotta érdemesnek! A filoszemita dráma szövegét a pályázatra az akkor Kecskeméten színészkedő Petőfi tisztázta le barátja számára... Jókai szirupos sztoriban énekelte meg saját ifjúkori "antiszemitizmusából" való kigyógyulását: "Én és a zsidók". Grósz Bellával és anyjával ellentétben nem minden zsidó volt hálátlan, Dr. Bernstein Béla "Jókai és a zsidók. Zsidó vonatkozások és alakok összes műveiből." című tanulmányában gyűjtötte ki az írónak az "elnyomott faj" védelmében szerzett érdemeit. Egy másik műfajban, más stílusban mondott köszönetet ugyanezért az Ágai (Rosenzweig) Adolf által szerkesztett Borsszem Jankó, a kormány hivatalos anyagi támogatásával megjelenő élclap, melyben a többek között Horn Ede (Einhorn Ignác), az 1848-as honvéd tábori rabbi politikai szereplését is támogató Jókait gyakran ábrázolták zsidónak, sőt rabbinak. (Renkecz Anita: "Parókai Jókai Mór") Einhorn "A forradalom és a zsidók Magyarországon" címmel írt dicshimnuszt népe és a forradalom elválaszthatatlanságáról (a felnagyított érdemekkel együtt is lényegében hitelesen, lásd: 1848 - Népek Zsidó Tavasza). Ágai-Rosenzweig pedig wikipédia-cikke szerint 12 évesen volt Pesten márciusi ifjú, miközben 13 évesen menekült Galíciából Magyarországra! :-) Az viszont nem mese, hogy ő volt Petőfi néhány versének héberre fordítója...

Borsszem Jankó: "A képviselőház rabinusai"
Jobbra Jókai és Einhorn.
Borsszem Jankó: "A bolygó zsidó Pozsonyban"
"Rabi Jókai" Einhorn mellett korteskedik a zsidó választók előtt.

Büntetlenül zsidózni már akkor is csak a zsidóknak volt szabad...

A fentiek fényében különösen megdöbbentő, hogy Petőfi 1848-ban, Kuthy találó helyzetértékelése után 2 évvel állítja be ártatlanul üldözöttnek a zsidóságot. (Az utcai pogromoknak valóban estek áldozatul ártatlan kisemberek, csakhogy erre, a csőcselék mulatására az alkalmat kizárólag Petőfiék forradalma teremtette meg. A forradalmárok, köztük Kossuth, Petőfi, Vasvári, és főleg a konkrét főszervező Madarász teljesen tudatosan támaszkodtak a városi csőcselékre, bár a velük kivitelezett terrorakciók célpontjai a királypárti, rendpárti konzervatív hazafiak, vagy a radikális lépésektől vonakodó mérsékelt 48-asok voltak. A zsidóverésekben a bérsöpredék saját preferenciája nyilvánult meg, bár ezt is hergelhették háttérerők tudatos provokációként.) Jókai és Petőfi hazug siránkozása az "üldözött fajról" akkor a sajtó és könyvkiadás már látott tulajdoni viszonyai miatt egyáltalán nem volt kivételes. Például az illuminátus nacionalista nemzettudat létrehozásához nélkülözhetetlen hamis "népi hagyomány" megteremtésében oroszlánrészt vállaló Erdélyi János "Izráel éneke" című verse már 1840-ben ugyanígy páriának ábrázolja a tudatipart és a gazdaságot egyre inkább zsebében tudó zsidóságot:
IZRÁEL ÉNEKE

1

Hová felejtkezel, Uristen,
Nagy Ábrahám háznépiről?
Ki bírja Juda szent örökjét,
Ő nemzetsége drága földjét,
Melynek határul szirteket,
S minden folyásu vizeket,
Vetél a szomszédok felől?

Holott felépült Jéruzsálem,
A városoknak városa,
Mi sátorokban énekelvén
Az ősök édes hangu nyelvén,
Meggondolók irgalmadat,
Fölszentelők oltárodat,
S löl életünknek paizsa.

Emlékezünk nagy siralomban
Mindenre, amiként vala.
A pap könyörge önmagáért,
Aztán az Izráel fiáért.
Dicsőséged tündökle ránk,
A szombaton megnyugovánk
Dicséretednek általa.

Most minden emberek gyülölnek,
Megháboritván szüntelen.
Biráld meg, isten, a világot,
Töröld el e nagy szolgaságot,
Jőjön szabadság, semmi más,
S eljő az igért Messiás,
Néped kiált - a védtelen.

2

Meghagytad, óh isten! nekünk
A kürtölés esztendejét,
A szolga, melyben lön szabad,
S rab megnyeré bünös fejét.

Megáldozók az aratást,
Hüvelybe rejtők fegyverünk,
De Jéruzsálem elromolt,
S könyhullatás lön kenyerünk.

Te nem, mi hagytunk téged el,
Jákobnak őre, Jehova!
S a nagy világon polyvaként
Elszóratánk ide s tova.

Hajdan Babilon, most a föld
Minden vizénél könnyezünk,
A csúfolódás fiai
Kérdik, hol a mi istenünk?

Felelj meg a hit népeért,
Mert nincs beszédes Árona;
Gunyt űz belőle a világ,
Kérdvén, hol a zsidó hona?

Járj hadnagyúl e nép előtt,
Mert nincs vezérlő Mózese,
Ki általad csudák között
Nekünk szentföldet kerese.

Mi elfelejtők a hadat,
A harsogó rézkürtöket,
Kiknek sinylette Jérikó
Zengésöket, dörgésöket.

(Pest, 1840)
Valójában e nép vezetői annyira nem felejtették el a harsogó rézkürtöket, hogy épp Erdélyi, Petőfi, Jókai és bértollnok társaik voltak a kürtösök, akik a Forradalom kürtjét fújták folyamatosan, amitől 1848-ban le is omlottak a "goj" Jerikó maradék falai... Petőfi egyik legfőbb író-bálványa, mintaadója, akit rendszeresen plagizált is, a zsidó Heine volt, akinek egyik fő motivációja a német szülőhazája és annak népe elleni gyűlölet volt: "...és egyetlen nagy ember-nyáj lesz, mind egyformán nyírva és egyformán bégetve" - Heine, Petőfi példaképe

Ennek alapján kiegészíthetjük Petőfi Aranyhoz írt levelét:
Ha a ZSIDÓ nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni (...)
Kivívták...


A forradalmárok vérontásvágyának kultikus okai


Több bejegyzésben tárgyaltam már Petőfi politikai verseinek őrjöngő vérontás-mániáját: pl. "Petőfi, az elméleti sakter", "Huszita vérszomj dalnoka - Petőfi, a millenarista eretnek". Az " "Ez az oka, hogy a nép tőlünk félt és engedelmeskedett..." - Az 1848-49-es forradalom hajtóműve, a TERROR - II " c. bejegyzésben pedig kitértem rá, hogy a forradalmárok terrorjának a politikai hasznán, a leigázott társadalom megfélemlítésén túl kultikus, rituális okai is voltak. Az emberi véráldozat igénye a forradalmi mozgalmak ideológiai-vallási hátterében gyökerezik.

Petőfi naplójában április 1-én azon kesereg, hogy már két hét telt el március 15. óta és még mindig nem folyt vér!:
"Pest, ápril 1. 1848.
Pesten a kedélyek a forradalmi hangulat tetőpontján voltak, a vidékről naponként csatlakoztak újabb s újabb hívek elveinkhez és munkálódásainkhoz és ilyen helyzetben mi két hétig várakoztunk, hogy a király megtartsa adott szavát. Ily dolgokra sírva fakad a nemzetméltóság s azt mondja: szégyen reánk! ... Szégyen igen is, de a szégyen nem illeti az ifjúságot. Ne keveredtek volna csak jámbor békés Lafayettek közénk, hagyták volna azokra az ügyet, a kik kezdeni merték, nem esett volna e csorba dicsőségünkön! ... Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronkint vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon szomjazik, majd két annyit követel."
E naplóbejegyzésnek a fele sem volt áprilisi tréfa, hogy a forradalmárok és a "reakció" veszteségeit a világforradalom ideológusai tömeges rituális emberáldozatoknak tekintették, azt a 48-49-es események elindításában és nemzetközi összehangolásában Engels barátjával együtt fontos szerepet játszó Marx cikke is bizonyítja:
Karl Marx: Az ellenforradalom győzelme Bécsben. Neue Rheinische Zeitung No. 13, Köln, 1848. november 6.

"De a fejlemények nem fogják megvárni az európai államok által az európai társadalom számára kiállított váltó lejáratát. A júniusi forradalom megsemmisítő ellencsapása Párizsban fog lesújtani. A párizsi "vörös köztársaság" győzelmével hadseregek fognak megindulni országaik belsejéből a határokra és azokon túlra, és a harcoló felek valódi ereje nyilvánvalóvá fog válni. Akkor majd emlékezzünk az idei júniusra és októberre, és kiáltsuk: Vae victis! Jaj a legyőzötteknek! A június és október óta elkövetett céltalan mészárlások, a vég nélküli áldozatbemutatások február és március óta, az ellenforradalom kannibalizmusa meg fogja győzni a nemzeteket, hogy a régi társadalom gyilkos haláltusája és az új társadalom véres születési fájdalmai csak egyetlen úton rövidíthetők le, egyszerűsíthetők le és koncentrálhatók, ez az út pedig a forradalmi terror."
Petőfi a sok tömeges vérontást sürgető verse közül nem egyben nyíltan is kimondta, hogy ezeket az ő forradalmár köreiben, melynek egyik főideológusa és szervezője Marx volt, rituális véráldozatoknak szánják:
„Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.”

(Európa csendes, újra csendes... Debrecen, 1849. január)

"Zsarnokok, rátok száll haragunk,
S a reggeli imádság fejében
Istenünknek vérrel áldozunk."

(1848 - 1848, te csillag - Debrecen, 1848. október-november)

Tehát Marx és Petőfi "Szabadság"-Istene a Moloch és más, vérszomjas istenek reinkarnációja? A forradalom-vallás egy atavisztikus visszatérés a már az ószövetségi Jahve-hit által is meghaladott ősi emberáldozó kultuszokhoz? Mindjárt meglátjuk...

A Petőfi és márciusi forradalmártársai körében sokat emlegetett, emberi vértrágyázást szomjazó föld, illetve "szabadság fája", vagy néha "citromfa"  motívumának egy közismert forrása  Thomas Jefferson, az USA harmadik elnöke, nem mellesleg az Illuminátus Rend tagja volt: 
"A szabadság fáját időről-időre meg kell öntözni hazafiak és zsarnokok vérével. Ez annak a természetes trágyája."



A vérszomjas fa a Jeffersonék illuminátus körei által létrehozott USA zászlaján:



Az illuminátusok által Amerikában elültetett vérivó fát manapság újra  tömegesen itatják közel-keleti emberek, harcosok és még nagyobb számban ártatlan civilek, nők, gyerekek vérével. Ezzel a gyilkos fa, illetve gyilkos kertészei oda tértek vissza, ahol a pokoli eszme eredetileg is gyökerezik, méghozzá a hangsúlyt a "szabadság népének" vérével való vértrágyázásra helyezve. Petőfi, Jefferson és társaik vértrágyázás-motívumának ősforrása e forradalmár közegben nem meglepő módon a Babiloni Talmud  ( Gittin 57a traktátus):
"A Gojok hét éven át trágyázták szőlőskertjeiket Izrael vérével trágya használata nélkül." 
A vonatkozó szakasz bővebben:
‘Egy gyaloghintó rúdja miatt pusztították el Bétárt.’ Az volt a szokás, hogy amikor egy fiú született, egy cédrusfát ültettek, amikor egy lány született, egy erdeifenyőfát ültettek, és amikor összeházasodtak, a fát kivágták és az ágaiból készítették az esküvői baldachint. Egyszer arra járt a Császár lánya, amikor eltört a gyaloghintója rúdja, ezért levágták egy cédrusfa ágait és elhozták neki. Ezután a zsidók rájuk támadtak és megverték őket. Jelentették a Császárnak, hogy a zsidók fellázadtak és ő ellenük vonult. Ádáz haragjában mind letörte Izrael szarvát. Zera rabbi mondta Abbahu rabbi nevében, aki Johanan rabbit idézte: Ez a nyolcvan [ezer] harci kürt, mely összegyűlt Bétár városában, amikor bevették és a férfiakat, nőket és gyerekeket leölték benne, míg a vérük a nagy tengerbe folyt. Azt gondoljátok, hogy az közel volt? Egy egész mérföldnyire volt. Így tanították: a Nagy Eleazár rabbi mondta: Két folyó van a Jadaim völgyében, az egyik az egyik irányba folyik, a másik a másikba, és a Bölcsek úgy becsülték, hogy [abban az időben] két rész víz és egy rész vér folyt bennük. Egy Baraitában ezt tanították: A Gojok hét éven át trágyázták szőlőskertjeiket Izrael vérével trágya használata nélkül.
Petőfi jó néhány versében jelennek meg vérfolyók, vértavak és vértengerek, a kapcsolat kétségtelen:
A történeteket lapozám s végére jutottam,
És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbeveszo szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.
Azt ne higyétek, hogy megszunt már. Nincs pihenése
A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.

(Az ítélet, Pest, 1847. április)

Petőfi szívesen idézett a Bibliából, főleg az Ószövetségből, de amikor a szívének legkedvesebb eszmékről volt szó, a Forradalom legautentikusabb forrására támaszkodhatott...


4 megjegyzés:

Bobkó Csaba írta...

Petőfi talmudi eredetű vérfolyó-motívumát, mint stafétát Tóth Árpád vette át teljesen autentikusan a Nyugatban 1919-ben a Tanácsköztársaság idején megjelent "Az új isten" c. versében, további judaista elemekkel kiegészítve (Jerikó, Gólem):

Most új isten szól néktek, emberek!

A véres földnek vére szülte Őt,
A sok kiomlott, sűrű, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult,
Vérszínű, nagy mezítelen alakká,
Ki országlépő-tágra tárja lábát
S Földet rengésre tépő hangja zeng
piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
"Im eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!"

Bobkó Csaba írta...

Kiegészítettem a bejegyzés végét, még egyértelműbb a Talmud hatása Petőfi "forradalmi látomásköltészetére".

IlluminátusHánter írta...

Jó ég...
Már megbocsáss, de te nem vagy normális!

Bobkó Csaba írta...

Semmi gond, világos, hogy nem! Ez ugyanis azon múlik, hogy mi a norma. Tudatosan vállalom, hogy a mai magyar fősodor történelemkép és például irodalomoktatás normái szerint nem vagyok normális. Nem is akarok e normák szerint az lenni. Más kérdés, hogy ha idővel a normák igazodnának hozzá a tényekhez, a valósághoz, akkor szívesen lennék normális... :-)