Ki a zsidókat szereti, rossz eretnek nem lehet

A bejegyzés előző része: A katárizmus és a kabbala, az okszitániai ikrek

Érdemes alaposabban megismerkedni az előző részben már említett Louis Israel Newman rabbi és történész 1925-ös "Zsidó befolyás a keresztény reform-mozgalmakra" című könyvével, melyben a zsidók által keltett felforgató keresztényellenes mozgalmak nagy tárgyi ismerete egyfajta naív őszinteséggel párosul, mivel a derék szerzőben fel sem merült, hogy e sok zsidó kereszténységrombolást szégyellni kellene. Hálásak lehetünk e naív önérzetnek, mert ha a rabbi felfogta volna, hogy itt leleplezi a zsidó felforgatást, bizonyára héberül írja meg a könyvét belső használatra...

A könyv egyéb részei is nagyon hasznosak, kiemelten a huszitákra és elsősorban a katár-kori Magyarország (már akkor a Kárpát-medence Judeája!) viszonyaira vonatkozó fejezetek, ezekre még visszatérünk. A 12-13. század eretnekmozgalmaival foglalkozó rész elején felosztja a kor főbb mozgalmait, a neomanicheus-ariánus katárokra, a Bibliára (vagyis kiemelten az Ószövetségre) nagy súlyt helyező waldensekre és a nyíltan judaizáló passzagius-szombatosokra, illetve az utóbbiakhoz hasonló más judaizálókra. Az "Összeesküvés az Egyház ellen" c. könyv megismerése után már nem lep meg minket e sokféle mozgalom Newman szerinti közös platformja:

E csoportok sok esetben átfedésben vannak, általában azonban határozottan elkülönülnek egymástól; egy szembetűnő kérdésben egységesek: engesztelhetetlen ellenfelei az akkor főhatalmi pozíciójú Római Katolikus Egyháznak. (132.old.) 

A Vatikánban már elérték a céljukat

Newman vizsgálatának tárgya a zsidó hatások, egyrészt a bibliai és Biblián túli zsidó irodalom, másrészt zsidó egyének és közösségek befolyása az eretnekmozgalmak tanaira és politikai cselekvésére. Már az induláskor árnyalja, sőt cáfolja az egyes körökben (pl. Pap Gábor és köre) máig hangoztatott állítást, hogy a manicheusok, köztük a katárok a "zsidó-keresztény Nagyegyházzal" szemben a zsidómentes (tehát "antiszemita") kereszténységet képviselték:

A neo-manicheus csoportok hittételei tanításuk egy vonatkozásában erősen antijudaisták, egy másikban azonban tartalmaznak néhány fontos zsidó vonást, ráadásul politikai és társadalmi életükben állandó személyes kapcsolatban állnak zsidókkal és zsidó közösségekkel.  (133.old.)

Vagyis a korábban látott magyarázat alapján már nem meglepően (de az átlagember számára hihetetlen módon) a forradalomkeltő boszorkánykonyhán előállították a filoszemita antijudaisták felforgatómozgalmának receptjét! Az eretnekspektrum további, már tanaiban is judaizálóbb részein a zsidó hatások magától értetődőbbek:

A Bibliás-eretnekek, a waldensek és társaik erős ótestamentumi tendenciákat mutatnak, ráadásul bizonyított a zsidó kortársakkal való közvetlen kapcsolat. A judaizáló csoportok között a passzagiusok a középkori eretnekségen belüli judaizmus-barát elemeket  a legmesszemenőbben képviselik; a passzagius tanok és gyakorlat követői olyan fokban közelítették meg a zsidóvá válást, amennyire a kor kereszténye ezt megtehette a judaizmusba való tényleges betérés nélkül.  (133.old.) 

De nem mindenki állt meg ennél a vékony választóvonalnál, már itt feltűnik a zsidók és eretnekek közötti oda-vissza ki-betérés jelensége, ami a köztük levő szoros viszony, sőt szimbiózis jele:

Mint látni fogjuk. az Inkvizíció tevékenységi körébe eső más judaizáló eretnekek közé tartoznak  a judaizmusba betérő keresztények és olyan kereszténységbe betérő zsidók, akik később visszatérve a judaizmusba született keresztényeket is gyakran magukkal vittek régi hitükbe. (133.old.) 

Newman részletesen tárgyalja a zsidók szerepét abban, hogy az okszitán-provanszi térségben hogy alakult ki az a környezet és szellemi háttér, amely termékeny talajnak bizonyult az eretnekmozgalmak számára:

"A zsidók és a liberalizmus Provanszban

Sok kutató mutatott rá a zsidók szerepére annak a miliőnek a létrehozásában, amely elősegítette a lázadó hangulat növekedését. Így jegyzi meg Martin, hogy (a vidék) "közeli kapcsolata a muzulmánokkal és zsidókkal a nyugati előítéletek eltűnését és minden idegen eszme rendezetlen invázióját eredményezték védelem, vagy válogatás nélkül." 3 (...) 

"A zsidók jelenléte Dél-Franciaországban egy nagyhatású ösztönzőt jelentett a liberális gondolkodás növekedéséhez. Ez egy liberális gondolkodási keretet hozott létre, mely igyekezett elkerülni az ortodox hittételeket és formákat, és igyekezett olyan gondolatrendszerekbe belépni, gyakran helytelenül, melyekben semmi jó nem volt az újdonságukon kívül. Az állandóan heterodox és lázongó zsidó közösség léte folyamatos kihívást jelentett a statikus keresztény gondolkodás számára; a nemzsidók körében kételkedést eredményezett, új nézetek keresésére indította őket, csak azért, hogy eltépjék az ortodoxia kötelékeit, melyek, mint a másként gondolkodók joggal hitték, a szabadgondolkodás leigázására szolgáltak. A liberális gondolattal megfertőzött Dél-Franciaországban fokozatosan kifejlődött egy liberálisabb hozzáállás a zsidók iránt. Nehéz megmondani, hogy vajon a liberalizmus légkörében nekik adott nagyobb szabadság miatt virágoztak a zsidó közösségek, vagy a zsidók iránti nagyobb türelem miatt nőtt a liberalizmus. (135.old.) 

Természetesen Newman helyeslésével itt lesüllyed a szokott propagandaduma szintjére, hisz elegendő egybevetni a fentiekkel a zsidó gyökerű "szabadgondolkodás"  konkrét gyümölcseit, az uzsorát, a "goj" alattvalók gátlástalan kizsákmányolását, a kor eretnekeinek perverz szexuális forradalmát, a fennálló politikai és társadalmi rend, pl. a család intézménye elleni támadást, hogy eldönthessük, az ortodoxia vajon valami hasznos "szabadgondolatokat" kötött gúzsba, vagy az emberi társadalmat védelmezte a gonosz felforgatástól.
Newman a provanszi (ő ezt a földrajzi nevet használja, félig-meddig helytelenül) toleráns légkör miatti zsidó befolyás és az eretnekségek előretörése közti összefüggésre idézi H.C. Lea művét az inkvizíció történetéről:

Semmilyen más keresztény országban nem élvezett a megvetett zsidó ilyen előjogokat. Joga, hogy földet örökbirtokként tulajdonolhasson, hasonló volt a keresztényéhez; viselhetett közhivatalt, és e téren igazgatási tehetsége miatt előnyben volt a főpappal és nemessel szemben; zsinagógái háborítatlanok voltak; és a narbonne-i héber iskola neves volt Izraelben, mint a Kimchik otthona. Ilyen befolyás alatt azokat, akik igazán rendelkeztek vallásos meggyőződéssel, nem sok tartotta vissza az Egyház hibáinak bírálatától, vagy annak keresésétől, ami jobban kielégítette igényeiket. Ilyen népesség körében hirdették az első egyházellenes eretnekséget . . . (136-137.old.)

Jó, hogy a felforgatás e propagandistája megemlítette a Kimcsiket, e zsidó hittudósokat, elég a három közül az utolsó keresztényellenes hitvitázó irataiba betekinteni, és azonnal megértjük, hogy hogyan erjesztette az egyházellenes eretnekséget a zsidó "liberalizmus". "David Kimchi reakciója a kereszténységre az ő zsoltár-kommentárjában".  Izrael e büszkesége a keresztényekkel folytatott hitviták segédeszközéül írta hitsorsosai számára zsoltár-kommentárját. Ebből megtudjuk például, hogy a 15. zsoltárban az üdvözülés feltételéül megszabott uzsorázási tilalom a gojoknak nyújtott kölcsönre nem vonatkozik, mert "a gojok gyűlölik Izraelt", hogy a 2. zsoltárban szereplő Isten fia nem lehet Jézus, csak a zsidók Messiás-királya és a világuralom igérete a zsidóknak szól benne, hogy Jézus nem támadhatott fel és hogy a 7. zsoltárban a "nemzetek gyülekezete" nem lehet az egész emberiség, hisz az oly megosztott, csak Izrael 12 törzse, stb. stb.
E mássággyűlölő, rasszista zsidó világuralmi ideológia visszaköszön a katárok hittételeiben (pl. Jézus emberi testben születése, keresztrefeszítése és feltámadása káprázat jellege) és napi gyakorlatában (uzsora), teljesen függetlenül a látszólagos "teológiai antijudaizmustól". A még judaizálóbb eretnekeknél pedig még ennyi látszatellentmondás sem volt zsidó mentoraik nézeteivel. (A Kimchikről lásd még Newman, 326.old.)

A Lea-idézet 5. számú forráshivatkozásában pedig azt tudjuk meg az apróbetűből, hogy a kor mucsai ortodox keresztényei panaszkodtak is a zsidók előjogai miatt. Például, hogy a zsidóbarát törvények miatt (vagy Okszitániában, vagy a szomszédos spanyol földön, nem egyértelmű) drága mulatság volt rabszolgákat keresztény hitre téríteni, mivel ekkor a püspöknek jó pénzért meg kellett váltania az illető szabadságát, ugyanis ZSIDÓK NEM TARTHATTAK KERESZTÉNY RABSZOLGÁKAT. Ebből burkoltan kiderül, hogy a rabszolgatartás exkluzívan a liberalizmus oszlopainak, a zsidóknak az üzlete volt. Mint a történelemben oly gyakran. (Egy leendő bejegyzésben fogjuk körüljárni, hogy ugyanebben a korban van egy keresztény ország, ahol a pápák ismételt tiltakozásai ellenére is a szintén szabadon földet - sok földet! - birtokló, (pénzbeszedési) közhivatalokat viselő és az általuk gebinbe vett állami pénzverdében héber betűs királyi pénzeket verő zsidók vígan tartanak keresztény rabszolgákat. Magyarországon, az utolsó Árpádok idején...)

Newman több zsidó szerzőt idézve, akik szintén rámutatnak a térség vallási forrongása közepette a zsidók és az eretnekek szoros együttműködésére, megállapítja, hogy:

Nyilvánvaló, hogy a Languedoc zsidói és eretnekjei között egyaránt volt közvetett és közvetlen kapcsolat: a két csoport között létezett a kölcsönös egymásra hatás; mindkettő részese volt különféle közös tendenciáknak, melyek hátterüket képezték. (138.old.)

Ugyan a katolicizmus liturgiájának, hittételeinek és irodalmának "judaista szuvenírjei" ellenszenvesek voltak az albigensek és katár társaik számára, ugyanakkor az albigens mozgalom politikai és társadalmi kapcsolataiban felmutatja a zsidó élet és érdekek hatását, melyekkel összefonódott. (139. old.)

Newman egyetértőleg idézi Saige, az okszitániai zsidóság történésze felvetését, hogy érdemes lesz kutatni egyes rabbik tanainak befolyását az albigens eretnekségre a rabbinikus irodalmat eredetiben ismerő szakértők bevonásával, mert a körülmények utalnak ilyen hatásra. Ennek egyik jele Saige 1881-es könyve szerint, hogy a zsinatok ismételten felszólították a térség hűbérurait zsidó főtisztviselőik elbocsátására, a másik, hogy az inkvizíciónak a teljes 13. század során folyamatosan munkát adott a térségben a zsidóságba betérő (nyilvánvalóan eretnek) keresztények nagy száma. Mindkét jelenség egyértelműen annak jele, hogy a katárok tanainak formális, részleges antijudaizmusa gyakorlati filoszemitizmussal, a zsidókkal való együttéléssel, szimbiózissal párosult , melyben a két csoport kölcsönösen hatott egymásra. A továbbiakban látni fogjuk, hogy 1881 óta a kutatás feltárt néhány konkrétumot is, amik létét Saige sejtése és logikája előrejelezte. (139-140.old.)

Zsidó hivatalnokok az albigens udvarokban: Eretnek fejedelmek, mint a zsidók patrónusai

Newman ezután kimerítő részletességgel tárgyalja az albigensekre gyakorolt zsidó hatás első tényezőjét a "Zsidó hivatalnokok az albigens udvarokban: Eretnek fejedelmek, mint a zsidók patrónusai" című fejezetben. (140.old.) Tuy-i Lukács kortársi beszámolójával kezdi a zsidók és az eretnekséget támogató hűbérurak és városi vezetők összefonódásáról, amit idéztem az előző részben. Akit érdekel a konkrét katár hűbérurak konkrét zsidó főhivatalnokainak, főleg az alattvalókból történő bevételek kivasalásáért felelősöknek a felsorolása, megtalálja a könyvben, a lista hosszú. A jelenség teljes mértékben emlékeztet arra, amit a Hmelnyickij-kozákfelkeléshez vezető lengyel-ukrán árenda-rendszerről már bemutattam korábban. (Ukrán felkelők hajdan és Majdan, avagy miért irtották Bohdan Hmelnyickij kozákjai a zsidókat?) Annyi különbséggel, hogy ott a köznépet gojgyűlölete miatt hatékonyabban kiszipolyozni tudó zsidókat szolgálatába fogadó lengyel-orosz nagybirtokosok nem támogattak eretnekmozgalmat. Mint többször említettem, egészen hasonlóan bízták a pénzbeszedő főtisztségeket zsidókra (és izmaelitákra) a katár fejedelmek kortársai, a kései árpádházi magyar királyok is, akiket a pápák éppolyan élesen ítéltek el ezért, mint Toulouse grófját, Béziers várgrófját és többi egyidejűleg eretnekpártoló és zsidóbarát társukat.

Természetesen Newman rabbi (könyve minden értékének elismerése mellett) elmulasztja a valóságnak azt a szeletét feltárni, hogy a zsidó főhivatalnokok, akik közösségének judaista bölcsei e korban és e térségben is könyörtelenül gojgyűlölő értekezéseket írtak (idéztem az egyik Kimchit), épp azért válnak be ideális közvetítőként a fejőstehén szerepre szánt alattvalók és a főurak között, mert a keresztényeket genetikailag alattvaló gojnak tekintve képesek olyan gátlástalanul nyúzni, ahogy az átlag keresztény értékrendje miatt nem lehetett képes. Nyilvánvaló, hogy abban a korban is és azóta is azért démonizálták és démonizálják elsősorban a katolikus egyházat, a pápákat és kisebb fokban a katárellenes keresztes hadjáratba később bekapcsolódó francia királyt, mert a keresztény értékrend védelmezőiként (főleg a pápák és az Inkvizíció) lelkiismeretesen felléptek a keresztény társadalom, a nép védelmében a gátlástalan kizsákmányolás, az uzsora, a zsidó világuralmi törekvések és a zsidók által gerjesztett eretnek felforgatás ellen. A feudális királyok és a pénzgyűjtő gépezetnek használt zsidó bankárok, uzsorások, adóbérlők viszonya a korszakban változó és nem egyértelmű, de Okszitánia katártalanítása és zsidó népnyúzó szakemberektől való megszabadítása terén a francia király is a kor keresztény értékrendje méltó őrének bizonyult.

Egy Szent Király kereszteshadjárata az uzsora ellen

Hanne Trautner-Kromann: "Pajzs és kard: Zsidó hitvitairatok a kereszténység és a keresztények ellen Franciaországban és Spanyolországban 1100-1500 között" (Shield and Sword: Jewish Polemics against Christianity and the Christians in France and Spain from 1100-1500) című könyve épp e judaista gojgyűlölet konkrét irodalmát elemzi, érdekes könyv lehet, nekünk most elég ebből felidézni a IX. (Szent) Lajos Francia király és a zsidó uzsorások viszonyára vonatkozó részt. Szent Lajos az 1244-es utolsó katár felkelés leverése, Montségur eleste után Okszitániában is bevezette kamatra történő pénzkölcsönzés Franciaországban már 1230 óta érvényes tilalmát. (45.old.) Ugyanez a keresztény király IX. Gergely pápa felhívása nyomán Párizsban keresztény és zsidó hittudósok részvételével megrendezte a Talmud és más zsidó vallási iratok perét és a per, illetve hitvita eredményeként azokat keresztényellenesnek és szentségtörőnek nyilvánítva 24 szekérnyi (12 ezer kötet) Talmudot égettetett el nyilvánosan. Szent Lajos vallási okból tiltotta a zsidók uzsorakölcsönzését és az 1240-es években többször elkobozta zsidó uzsorások vagyonát, amiből visszafizette az adósoknak azt, amit uzsarakamatként fizettek.

Az elkobzott uzsora azon részét, melynek eredeti tulajdonosait nem sikerült fellelni, keresztes hadjárataira fordította, hogy ne részesedjen személyesen az uzsora bűnének hasznából. (46. old.) Ezek után cseppet sem meglepő, hogy a gnosztikus felforgatókat máig dicsőítő propaganda a pápákkal, az egyházzal együtt a francia királyokat is démonizálja a katárok leverésében betöltött szerepért. A modern tudatiparban, a filmekben, és már 19. századi (filoszemita) irodalmi előfutáraikban is kijárt ez a démonizálás minden hasonlóan eljáró történelmi szereplőnek. Ezért gyártott "szörnyeteget" a zsidókat Angliából közel 300 évre kiűző Nyakigláb Edvárd angol királyból is Arany Jánostól (A velszi bárdok) Mel Gibsonig (Braveheart) a haladár propaganda. (Gibson részeg zsidóellenes rikoltozásai a rossz lelkiismeret kitörései lehetnek... Millióit a zsidó filmipar hatásos kiszolgálásának köszönheti.) Későbbi bejegyzésekben fogjuk látni ugyanezt a zsidóügyi hazugságot a Robin Hood-filmek és a Bánk Bán kapcsán. (És szintén Arany "János pap országa" kapcsán, amiről már volt is itt szó.)

Tehát a világi uralkodók előtt két út állt a romboló uzsorakapitalizmus és emberiségkiirtást tervező gnoszticizmus erőivel kapcsolatos politika terén. Az egyik a vele való szövetség, ezt választották az oxitániai hűbérurak, az árendarendszert fenntartó lengyel-ukrán nagybirtokosok, a kései árpádházi királyok zöme és a történelem számos más uralkodója. A másik a romboló erőkkel való szembeszállás  a keresztényi értékrend alapján, ezt választotta Szent Lajos, Nyakigláb Edvárd, és például I. Miklós orosz cár. A modern tudatipar sztárjai az előzőek, a mi hőseink legyenek az utóbbiak!

Könyörtelen rasszizmus, mássággyűlölet a zsidó-keresztény ellentét mögött

A bibliai (ószövetségi) kamatszedés-tilalom korabeli zsidó-keresztény értelmezési vitája kiválóan példázza a két vallás képviselőinek a másik iránti hozzáállása különbségét. Trautner-Kromann könyvének 94. oldalán olvassuk, hogy mivel a tilalom a "testvérnek" való kölcsönzés esetén tiltja a kamatszedést,  a keresztény teológusok álláspontja szerint a zsidó hitelezők a keresztényeknek se kölcsönözhetnek kamatra, hisz a keresztények a zsidókat testvéreiknek tekintik. A zsidó rabbik ellenvéleményüket viszont a tipikus talmudi-kabbalai gojgyűlölet vallási alapú rasszizmusára építették fel, mely szerint a keresztények gojok és magától értetődően nem testvérei a zsidóknak. Ezért rájuk nem vonatkozik a tilalom...

A könyvben eredeti héber szövegként is idézett zsidó érvelés teljes mértékben alátámasztja Israel Jacob Yuval, a Héber Egyetem neves történésze megállapítását a "Két nemzet a méhedben" (Two Nations In Your Womb) című, nagy fontosságú könyvéből (többek között a bizonyítottan megtörtént zsidó rituális gyermekáldozatokról):

Tragikus asszimetria van a keresztények és zsidók messianisztikus várakozásai között. A keresztények a zsidóknak keresztény hitre térését várták, míg a zsidók a keresztények megsemmisítését remélték. Az eszkatológiai szinten a judaizmus sokkal agresszívebb, mint a kereszténység... (289. old.) 

Ez teljesen érthetővé teszi, miért váltak be kiválóan zsidók a keresztényi értékrendtől eltávolodó uralkodók és főurak pénzbehajtó hivatalnokaiként, miért tudták ezt a melót olyan gátlástalanul végezni, ahogy az átlag keresztény nem. Mert a keresztény alattvalók kizsákmányolása, kiszipolyozása számukra az anyagi hasznon túl még vallási kötelesség is volt...

De térjünk vissza Newman rabbi izgalmas könyvéhez, "A Katár teológia és a judaizmus" című fejezethez! (156. old.)

A katár teológia anti-judaista - és judaizáló egyszerre!

Newman szerint a katárizmus a korai kereszténység kortársa, a gnosztikus dualizmus és manicheizmus egyenesági leszármazottja , és ezért nem meglepő, hogy a búvópatakként időről-időre felbukkanó irányzat képviselőjeként nagyrészt reprodukálja a már a késő ókorban a kereszténységgel folytatott viták jellegzetes vonásait a judaizmushoz való viszony terén is. Miközben már a korai gnosztikus dualizmusban megjelenik a judaizuselleneség, az egész irányzatot befolyásolta a zsidó misztika. Már a Manit inspiráló manicheizmus előtti gnoszticizmus is felosztható antijudaista és judaizáló irányzatokra, ezt ismétli meg a katár kor széles eretnek spektruma, de nem feltétlenül élesen elkülöníthető szektákkal (teljesen zsidóbarát és teljesen "antiszemita" szélsőségekkel), hanem, mint látni fogjuk, a judaizmushoz való viszony zavarbaejtő sokféleségével egyugyanazon eretnekmozgalmon, kiemelten a katárokén belül is. A katár teológia antijudaista vonulata egy az egyben másolata a késő-ókori és keleti közvetítő előfutárokénak, az Ószövetség Jahvéját a dualista rendszer Gonosz Istenével, a rossz anyagi világ és test teremtőjével, vagyis a Sátánnal azonosítják, az Újszövetség istenét pedig a spirituális világot  és a lelket teremtő Jóistennel.

Azonban már ennek kifejezése is érdekes módon judaista terminológiát használ: A Jóisten láthatatlan világát benépesítő spirituális lények a Mennyei Jeruzsálem lakói, ők "Izrael bárányai". Newman idézi Moneta: "Adversus Catharo et Waldenses" c. művéből, hogy a katárok e felfogás alátámasztására idézték az Ecclesiasticus (Sirák fia könyve) 37:25-ből:

"Az ember napjai meg vannak számlálva, de nincsen Izrael napjainak száma."

Ezen túl a Prédikátor könyve 1:9-10 és Izajás 43:7 idézésével támasztották alá, hogy az ember a gonosz isten teremtménye, míg Izrael a mennyek népét jelenti.

Ugyanekkor a katár antijudaizmus ellenséges volt Mózes, a törvények átadója személyével, mint a Gonosz Isten kiszolgálójával szemben, aminek modern kori képviselője például Freud. Newman logikusan felveti, hogy mivel a katárok által judaizálással vádolt katolikus egyház szinte kénytelen-kelletlen felvállalta az Ószövetség isteni kinyilatkoztatás jellegének védelmét, elvileg a judaizáló passagiusok és a katolikusok közösen védelmezhették volna az ószövetségi örökséget az azt elvető katárokkal, a közös ellenséggel szemben. Ilyenre azonban nem került sor, mert a valóságban a katárok és a judaizáló, körülmetélkező passagiusok alkottak egységfrontot az általuk gyűlölt katolikus egyházzal szemben (169. old), ami jelzi a katárok "antijudaizmusának" komolyanvehetőségét.

Newman a teológiai antijudaizmus elemeinek ismertetése után felsorolja a katárok teológiájának és gyakorlatának judaizáló vonásait is ("A katár hittételek judaizáló elemei" 173.old.):

-A katárok elutasították a képek és a kereszt tiszteletét
- különbséget tettek ehető és tiltott ételek között, tiltották a húsevést
- Az eretnekek között gyakoriak voltak az olyan foglalkozások, amit hagyományosan "zsidó szakmáknak" tekintettek, mint a pénzkölcsönzés és az orvoslás

Newman felidézi, hogy Saige, az oxitániai katárok történész kutatója kölcsönös egymásra hatás elemeit mutatta ki a katár írások és a térség zsidó rabbinikus kommentár-irodalma között. A katár dualizmus egyik forrása épp a zsidó misztikus hagyomány saját dualizmusa lehetett, hisz már a korai gnoszticizmus idején is létrejött az antijudaista irányzatokkal szemben egy gnosztikus-judaista szinkretizmus, melynek hagyományát a Talmud aggadai irodalma és főleg a katárokkal kortárs kabbala vitte tovább. A katár és kabbalai nézetek egyik feltűnő közös eleme a felfogás, hogy a "lenti", földi események csak tükröződései a "fenti", mennyei eseményeknek. (Newman nem említi, de e gondolat fejleménye volt a perverz történelemmanipulálási program, amivel a mennyei, kozmikus változásokat akarják kikényszeríteni.) A katárok irodalmában a korábbi bejegyzésben már idézett "Izajás látomása" képviseli ezt az elképzelést.

A könyv eztuán részletesen tárgyalja például a zsidó és eretnek orvosok és pénzkölcsönzők szerepét a korban, ami az egész könyvhöz hasonlóan nagyon érdekes olvasmány a téma iránt alaposabban érdeklődőknek.

A lázadás a Zsidó utca környékéről jön...

Daniel Benlolo kortárs kabbalaszakértő előadása a katárok és a kabbalisták kapcsolatáról (Catharisme et Kabbale) az utóbi évtizedek kutatási eredményeivel egészíti ki a korábban idézett szerzőktől olvasottakat.

"A Zsidó utca és a Katárok utcája St Gilles du Gard-ban" c. bekezdésből megtudjuk, hogy szó szerint milyen közelség volt a zsidók és a katárok között. St Gilles du Gard a toulousei grófok, tehát a katár eretnekség legnagyobb hatalmú patrónusainak eredeti családi fészke, emiatt kedvenc városa volt, ezért címeik között mindig első helyen említették a "St Gilles Grófját". A középkorban a grófi vár legnagyobb bejáratához vezető utcák a közvetlenül szomszédos és párhuzamos "Zsidó utca és "Katárok utcája" voltak. A máig így nevezett  Zsidó utca valóban a zsidók lakóhelye lehetett, hisz itt találhatók a régi zsinagóga maradványai. Logikus feltételezés, hogy ezzel analóg módon a szomszédos Katárok utcája szintén a katárok tényleges lakóhelye volt. A tény, hogy a katároknak külön utcája volt, arra utal, hogy bizonyára erősen zárt csoportot alkottak. (Akárcsak a zsidók. Ez is cáfolja, hogy szinte mindenki katár lett volna a városban és a térségben, ahogy az újkori katolikusellenes propaganda állítja.) Benlolo teljesen kézenfekvőnek nevezi, hogy a túlnyomórészt katolikusok által lakott város két marginális vallási kisebbsége egymás és a zsinagóga közelében lakott, mi hozzátehetjük, hogy ez a tény sejteti, hogy a katárok kemény magja gyakorlatilag zsidó származású marranókból állhatott. Hogy utcáik nem a város eldugott hátsó fertályán, hanem a térség és a város főura várkastélyának főbejáratánál álltak, az jelzi a két (összefonódó) csoport kivételezett helyzetét a helyi politikai főhatalom birtokosai előtt. (Akik feltételezett zsidó származásáról szintén pletykáltak a korban...)

A szoros zsidó-katár kapcsolatokat korabeli szövegeik vizsgálata is igazolja. A kabbalakutatók legtekintélyesebbje, Gersom Scholem azt állította, hogy a kabbala és a katárizmus közötti kölcsönös egymásra hatást konkrétan sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk, de ő maga nem tekintette ezt a kölcsönhatást jelentősnek. E véleményének fő oka az volt, amit Scholem a katárok "metafizikai antiszemitizmusának" nevezett, vagyis az a kutatók körében általános elképzelés, hogy a katárok egységesen elvetették az Ószövetséget, mint a szerintük Gonosz Isten kinyilatkoztatását. Benlolo szerint azonban ez téves felfogás. A katárellenes és főleg a katárok által írt szövegek kritikus újraolvasásából kiderül, hogy az Ószövetséget egyáltalán nem minden katár vetette el. Az abszolút dualisták (akik szerint a jó és a gonosz istenség egyenrangú és örök) az Ószövetség legtöbb könyvét elfogadták, egy irányzatuk pedig a teljes egészét.

A középkor Hitgyülije, a cionista katárok

Innentől érdemes szó szerint idézni Benlolo előadásának szövegét (a fordításért köszönettel tartozok Ferenchegyi Endrének) :

Egy provenszál nyelvű, a kathár Miatyánkról szóló (eredeti kathár) szövegben az Ószövetség mindhárom fő részéből, valamint két, már a bogumilok által is elismert és elfogadott legendás könyvből: Izajás látomásából és a Titkos vacsorából származó idézetek is találhatók. Az előbbi népszerű változatáról, amely elterjedt volt a languedoc-i kathárok közt, az Inkvizíció bírósága előtti tanúvallomásból nyerhetünk némi fogalmat:

»Egy kathárnak kételyei voltak hitével kapcsolatban. Egy angyal jelent meg neki, felvette vállaira, és felvitte a mennybe. Ott haladtak egyik égből a másikba, s a kathár ezek közül mindegyikben le akarta róni tiszteletét annak az [adott] égnek az Ura előtt, amit az angyal megtiltott neki, amíg el nem érnek a hetedik égbe. A hetedik égben aztán az angyal azt parancsolta, hogy hódoljon ezen ég urának, mert az Izrael népének Szent Atyja. Ennek az égnek a lakói minden másénál inkább énekelték Sion himnuszait.«

Befejezve tanúságtételét, hozzátette, hogy az eretnekektől azt hallotta, nem csak az égből alászállt szellemek, hanem egész Izrael népe is meg lesz mentve. Visszatérhetünk itt a Sion himnuszaira tett utalásra és az igazi Izraelre, mert ezek két közös pont a sok közül, amely a kathárok és egy zsidó szekta-irányzat, a karaiták között fennáll, akik a 9. században jelentek meg, s jelenlétük még a 12. században is kimutatható ugyanazokon a területeken, ahol a kathároké, Kis-Ázsiától Hispániáig.

Másik figyelemreméltó pont: A kathár teológiában nincs olyan világos szembehelyezkedés a judaizmussal szemben, mint a katholikusban. Az egyetlen olyan forrás, amely megemlíti ezt a szembehelyezkedést, a bíróságnál iktatott bizonyítékok egyike, egy olyan tanúvallomás, amely nem a kathár teológiáról, hanem a kathárok között népszerű meggyőződésekről szól. E történetek közül néhányban a kathárok teljesen elutasítják a judaizmus tanításait, mint az Ördög által valókat, másikakban egyszerűen úgy tekintik, hogy a tanításuk tévedésen alapul.

Az »Isten Egyháza« című kathár iratban szerepel egy említés a zsidókról. Ez egy apologetikus szöveg, amely a dublini kézirat »Miatyánk«-ról szóló magyarázatát kíséri. Az egész szöveg a Római Egyház gonosztettei bemutatásának van szentelve, amelyet „bárányok és kecskék közötti farkashoz” hasonlít, „amint azért küzd, hogy a pogányok, zsidók és a nemzetek [gentiles] fölött zsarnokoskodhasson; s kiváltképp üldözi és megöli Krisztus Szent Egyházát, amely tűrve szenved, amint a bárány, aki nem védi magát a farkassal szemben.”

Ebben a szövegben világos utalás van arra, miszerint a kathárok a bárányok, míg a pogányok, a zsidók és nemzetek pedig a kecskék. Éppen úgy üldöztetnek ezek is, mint a kathárok, de nem ugyanazon „családból” valók, mint ők. A különbség itt tehát nem jelent elutasítást.

Ennek fényében nem tűnik szükségesnek, hogy a kathárok és a kabbalisták közötti kölcsönös hatásról beszéljünk. Ezzel kapcsolatban a kathár és a kabbalista írások közötti szövegbeli összehasonlítás az, ami érdekes lehet. Ez az, amit Shulamith Shahar végzett el a tel-avivi egyetemen a Szefer Ha Bahir-ral (a világosság könyve) és Abraham Abulafia egy munkájával.

Abraham Abulafia kapcsolatai

Ahogyan önéletírásából értesülünk, Abraham Abulafia 1240-ben, Saragossában született, gyerekkorát pedig a navarrai Tudelában töltötte; vándorlásai során néhány évig megfordult görögföldön, majd Itáliában, majd visszatért Hispániába, s Barcelonába költözött. Mint tudjuk, kathár központok éppúgy léteztek Görögország területén, mint Itáliában és Észak-Spanyolországban, s közismert, hogy Languedoc közelsége több volt, mint földrajzi és politikai: a szellemi klíma volt igen közeli. Kathár központok találhatók e régióban, kathár menekültek vándoroltak át Languedoc-ból Navarrába, Katalóniába és Aragonba a 13. és 14. századokban.

Pontosan úgy, mint a katharizmus, a zsidó kabbala a 13. században a languedoc-i központokból terjedt dél felé, Katalónia, Girona és Barcelona irányába, és Languedoc és Katalónia közösségei között szoros kapcsolatok is léteztek. Érdekes megjegyezni, hogy maga Abulafia beszél nem-zsidó misztikusokkal való kapcsolatairól. Azt írja, hogy sokat talált közöttük, akik jobban hittek Istenben, mint a zsidók, akiknek Isten előbb megmutatkozott.

Két helyen szól Abulafia e kapcsolatairól. Egyszer, meséli, a Tóra három értelmezéséről beszélgetett velük (betű szerinti, allegorikus és misztikus), és észrevette kölcsönös egyetértésüket, ahogyan bizalmasan beszélgettek:

„Nincs kétség, mondta, hogy vannak közöttük tudósok, akik ismerik a titkot; titokban beszélgettek velem erről, és bebizonyították számomra, hogy ez kétség nélkül az ő saját vélekedésük volt, azt hiszem, hogy a „kegyesek” közé tartoznak a nemzetek között; nem kell figyelmet szentelni az ostobák szavainak, bármilyen nemzetből valók, mert a Tóra nem adatott másnak, mint a tudás mestereinek.”

Egy másik alkalommal egy »disputatio«-ról ejt szót (ellentét vagy vita) egy keresztény tudóssal, akivel barátságot kötött, és akit arra a vágyra inspirált, hogy megismerje Isten Nevét:

»Ettől a naptól fogva, mondta, fogadalmat tett, hogy mindazt elfogadja tőlem, ami a Tóra misztériumaira vonatkozik; barátságot kötött velem, és Isten megismerése vágyának nyilával sebeztem meg a szívét. Eljutott annak megismerésére, hogy az igazság Mózesben és az ő Tórájában van. Nem szólhatok többet e gojról.«

Ideák hasonlósága a katharizmusban és a Kabbalában

Nem lehet minden olyan szöveget említeni egy ilyen ismertetés keretében, amelyekben ideahasonlóságok találhatók a Kabbala és a katharizmus között. Ez hosszú munkát igényel, amely már folyamatban van, de itt nem tehetünk mást, mint kiemeljük a lényegibb vonalakat.

A 13. században bizonyos szerzők — zsidók és keresztények — hasonlóságokat és influenciákat mutattak ki Dél-Franciaország első kabbalistái és a kathár vagy albigens eretnekek között. Asher ben David rabbi is ezt írta az első kabbalisták kapcsán: »úgy képzelték, hogy szívükben két alapelvben hisznek«, Luc Tuy spanyol szerzetes a 13. század közepén a kathárok kapcsán pedig így írt: »a kathár eretnekek hitszegő módon a zsidókat utánozzák«. Emlékeztetünk, hogy a »hitszegő« szó a zsidók megjelölésére a nagyhéti liturgiából származik, ahol az ünnepi imák közül az egyik a »hitszegő zsidók« megtéréséért hangzott el.

Abulafiánál a magas erkölcsiség és jellemszilárdság ugyanazon követelményeit találni, amikor tanítványok elfogadásáról és bevezetéséről volt szó Kabbalájába, mint valójában a kathároknál. Úgy, mint az utóbbiaknál, az aszketizmusra hajlás nagyon mélyen alapuló volt nála, s ahogyan, azt kell mondanunk, a 12. században más zsidó csoportoknál is.

Egy Abulafia kommentárjaiban megjelenő elgondolás, amely a kathár iratokban is megtalálható, a mítoszok formájában kifejezett reinkarnáció gondolata; emlékezzünk, hogy a mítosz főként olyan kimondott szót jelent, amelyből többek között tanácsokkal, parancsolatokkal, előírásokkal, elhatározással, döntéshozatallal és tervvel kapcsolatos ideák erednek. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a reinkarnáció gondolatát Abulafia és kathárok fejlesztették ki. Ám kölcsönös egymásra-hatásuk eredményének a Tórának azon értelmezése tűnik, amelyet Abulafia »a Tóra hét útja [módozata]« című művében bont ki. Mindegyik út általános jelentése külön-külön összevethető a kathár Miatyánk-magyarázatokban szereplő »hét szubsztanciával«. Mindkét szöveg a Létet, avagy a Lét tudatosságának hét fokozatban való kibomlását írja le. Mindkettő egy ontológiát tartalmaz, a Lét valóságos tudományát.

Ez a Tóráról szóló tanulmány az aszketizmus ugyanazon feltételei mellett terjedt el a középkori zsidóknál, mint a Létről szóló tanulmány a kathárok között. Azok a vonások, amelyek e jelenségben egyrészről a keresztény szerzetességgel, másrészről a tökéletes kathárokkal és a zsidó aszkétákkal közösek, teljesen nyilvánvalóak. Így e korszak zsidói között, Franciaországban, és főleg délen egyre többször hallunk beszélni ha-parush — aszkéta —, vagy ha-nazir — nazireus — elnevezésű tanítókról. E fogalmak pontos meghatározását egy e vidékeken a 13. században vagy legfeljebb néhány évvel korábban összeállított szövegben találjuk:

»Bölcseket állít, akik fáradhatatlanul a Tóra kutatásával vannak elfoglalva, hogy teljesítsék a közösség kötelességét a Tóra tanulmányozására, és akik által az ég királysága semmilyen kárt nem szenved. Perusim [szó szerint: akik eloldottak / elszakadottak / elkülönítettek] azon tudósok neve, akik kizárólag a Tóra tanulmányozásának szentelik magukat; ezeket a Misna nyelvén Perusimnak, a Biblia nyelvén Nezirimnek nevezik... s a [világi ügyektől való] elkülönültség a tisztasághoz vezet. «

E meghatározásból világos, hogy ennek az intézménynek van egy közös pontja »Sion gyászolói« — Abeley Sion — aszketikus mozgalmával Franciaorszában, amely számos évszázaddal korábban a Közel-Keleten, különösen Palesztinában volt elterjedt; Tudelai Benjámin [Benjamín de Tudela] utazó még megtalálta néhány nyomukat a 12. századi Jeruzsálemben, Dél-Arábiában és hasonlóképpen Németországban. Mármost ezt a Sionra való utalást találjuk a kathár szövegekben, amelyek a 137. zsoltárt idézik:

»Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk.«

Idézzük vissza az Inkvizíció bírósága előtti tanúvallomást a hetedik ég lakóival kapcsolatban, akik »minden más ég lakóinál inkább énekelték Sion himnuszait«. Egy másik Jacques Fournier inkvizítor előtti tanúságtétel Pierre Maury-é, Pierre Autier tárgyában, aki egyike volt az utolsó kathár »tökéleteseknek«, kifejezetten utal Sionra. Ugyanezen történet másik bemutatásában, amely az arques-i hívek gyűlésén hangzott el 1300-ban, Aude-ban, az található, hogy az égből alászállt szellemek szomorúak és lesújtottak a földön, ami pontosan a »Sion gyászolói« álláspontja.

A másik ilyen, a kathárokkal és az Abeley Sion-nal azonos jellegzetességeket mutató csoport a karaitáké. Az ő Kisebb Prófétákhoz fűzött kommentárjukban a »Szegényeket« és »Alázatosakat« azokkal azonosították, akik »Tökéletesek« és »Siont gyászolók«. De bizonyíték van rá, hogy a karaiták az esszénus írások egy részének örökösei voltak, így nem meglepő, hogy ugyanaz a terminológia fejezi ki náluk ugyanazokat az elgondolásokat; ezt bizonyítja a 11-es számú qumráni zsoltártekercs, amely egy olyan himnuszt tartalmaz, amit a szerkesztők egyike »Óda Sionhoz« címmel látott el. Mint a kathárok és a karaiták, a himnusz szerzője Sion elveszítésére utal, és megtalálásának reményére:

»Fiaid kebeledben örvendenek és a te szeretetteid visszatalálnak hozzád. Amiképpen megváltásodban [salut] reménykedtek és a te tökéleteseid gyászoltak [elveszésed] felett.«

A himnusz egésze leírja Izrael fiainak Sion visszaszerzéséért folytatott harcát Sion belső és külső ellenségei ellen. Ez egy olyan »forgatókönyvet« tartalmaz, amely teljesen párhuzamos azzal, amit Pierre Maury fent említett tanúságtétele tartalmaz.

A katharizmus eredete és közvetítése

Mindez elvezet a katharizmus eredetének és középkorig tartó átháramlásának kérdéséhez, ahogyan azt a jelen munka keretei vizsgálni engedik. Ahelyett, hogy a pauliciánusokra és a bogumilokra kellene rátérnünk, ahogyan tenni szokás, amikor a 12. századi kathárok kutatásáról, és a gnoszticizmus, az ókori manicheizmus és a középkori újmanicheizmus közötti folytonosság megállapításáról van szó, mi, hála a karaitáknak, három évszázadot megtakaríthatunk. Ezen kívül emlékeznünk kell, hogy a 800-as évektől a kelet és a nyugat közötti kapcsolódások egyre gyakoribbá válnak: a karaiták misszionárius szellemiségük révén nyugat felé rajzottak; a 10. században már Hispániában találjuk őket. Nem kellene hát tanulmányoznunk a hatásukat?

Nem kerülhetnénk-e el hasonlóképp a keleti állomásokat, amelyeket egészen idáig kénytelennek tűntünk feltételezni? Ahelyett, hogy a bogumilok Balkánján át kellett volna átvándorolnia hat vagy hét évszázad folyamán, nem képzelhető-e el az, hogy a gnoszticizmus nyugaton ugyanúgy fennmaradt többé-kevésbé rejtett, illegális módon? A zsinagógákban megőrzött régi könyvtárak időnként tartalmaznak nyomokat a korai századok kereszténységének vallásos irodalmából; Languedoc 12. századi, tanokban szabados klímájában a rabbik és a kathár tökéletesek megtehették, hogy közzétegyék könyveiket és egyetértsenek bizonyos kérdésekben.

Egy ilyen kapcsolódás a keresztény időszámítás első századainak zsidó tanítása és a 12. századi kabbala között megjelenik a szimbolikus és a gnosztikus terminológia hasonló használatában, amelyet a katharizmusban is megtalálunk. A Széfer há-Báhirban megjelenő bizonyos gnosztikus témák jelen vannak a gnosztikus befolyásra keletkezett kathár mítoszokban. A gnoszticizmus, amelyet a nagy egyházatyák látszólag leromboltak, megtalálhatta-e a létezés búvópatak-szerű módját a zsinagógák kínálta menedékben?

Shulamith Shahar egy a szóban forgó szövegek közötti összehasonlító tanulmányt publikált, csakis a világosan azonosítható mítoszokkal kapcsolatban. Az összevetés a Báhir más passzusaival nagyon meggyőző, azonban a könyv szerkesztési elve ezt sokban megnehezítette. A kathár iratok és a Báhir sorai közötti hasonlóságok létezése őt magát alapvető bizonyossághoz vezették azokkal a tudósi spekulációkkal kapcsolatban, hogy létezett kölcsönös befolyás 12. századi katharizmus és kabbalizmus között. A hasonlóság lehet független belső bontakozás eredménye mindkét vallási mozgalomban; ebben az esetben, ha a hasonlóság csupán egyszerű egybeesés műve, akkor ez annak kifejezése, hogy ugyanazon törekvéssel rendelkező csoportok vallási kifejezései között a gondolkodásmódok összefüggésein belül hasonló mozgatórugók léteztek.

Ám a 12. és 13. században ugyanazokat a törekvéseket találjuk e csoportoknál, amelyek a kereszténység kezdetei körül a zsidók, a zsidó-keresztények és a gnosztikusok között megvoltak. A dialógus rejtetten továbbélt a századokon át, és hosszú idő után újra felvétetett? A kérdés megválaszolása egészében a mára maradt.

A zsidónak tűnő nevű szerző a végkövetkeztetésben a szokott módon elkeni azt a lényeget, amit viszont tartalmilag boldogan felmutat (akárcsak Newman): a katárok eredeti vallási szövegei és egyéb hiteles források teljes mértékben megcáfolják a neomanicheus szektáról máig (pl. Pap Gábor és köre által) terjesztett régi állítást, hogy ezek "antiszemiták", vagy akár antijudaisták lettek volna. Épp ellenkezőleg, bizonyos teológiai rész-elemek ellenére a katárok még teológiájukban is, ahogy hétköznapi intenzív kapcsolatrendszerükben is, egy az egyben előfutárai korunk "keresztény cionista" egyházainak, szektáinak, melyeket nálunk legfeltűnőbben a Hit Gyülekezete képvisel. Ez elég kínos felismerés lehetne a manicheusokban Nagy Elődeiket kereső "magyar manicheus" irányzat híveinek, ha eljutna a tudatukig...

Az irányzat történelmének továbbkutatása során látni fogjuk, hogy ez a hol nyíltabb, hol rejtettebb szimbiózis a judaista-kabbbalista felforgatás és az általa létrehozott "Pápista-ellenes" eretnek- illetve reform-mozgalmak között folyamatosan fennállt és fennáll napjainkig, az összekötő láncsszemeket például a angol lollardok, a cseh és később magyar husziták, Dózsa felkelői, a lutheránusok, a kálvinisták, a puritánok, a kurucok és a 48-as forradalmárok képviselik, majd később a bolsevikok és a nácik. E mozgalmak zömének (a két utóbbi kivételével) utólagos haladár dicsőítő propagandájában közös elem, amire az első példát a katárok esetén lepleztük le: hogy utólagos hőskultuszukból gondosan kiretusálják a tényt, hogy a kor lakosságának zöme e felforgató mozgalmakban és zsidó szövetségeseikben látta szabadsága veszélyeztetőit, nem az utólagos propaganda által démonizált Katolikus Egyházban. Az Egyházat (mely nem volt tökéletes...) azért démonizálják, mert szembeszállt a világromboló gnosztikus erőkkel. A történelemhamisítás e döntő elemének feltárását folytatni fogjuk.

Végezetül nézzük egy eredeti katár forrás látványos példáján, hogy a katárok teológiai felfogását illetően milyen távol állt a valóságtól mind Scholem "metafizikai antiszemitizmus", mond Newman "teológiai antijudaizmus" jelzője, és főleg Pap Gábor állítása, hogy a manicheusok nem a zsidó hagyomány által igyekeztek más népeket kereszténnyé tenni. Abban az értelemben bizonyulnak e jellemzések hamisnak, amennyiben minden katár felfogására vonatkoztatjuk őket, ahogy Scholem és Pap Gábor tette. E körbe Newman csak részben tartozik, hisz ő rámutatott a katár nézetek judaizáló, filoszemita elemeire is. Az alábbi példa különösen annak fényében durva, hogy a keresztény katolikus egyházat démonizáló katárok magukat "az igazi keresztényeknek" nevezték és mai népszerűsítőik ezt máig hiteles állításként hirdetik.

A katár hitrendszer azon elemei között, melyeket joggal nevez Newman  egyfajta "teológiai antijudaizmus" körébe tartozó elemnek, az egyik legalapvetőbb a katárok és későbbi okkult-szabadkőműves követő irányzataik körében tipikus nézet, hogy az Ószövetség Istene, Jahve maga a Gonosz. Ezt a felfogást képviseli a modern tudatipar egyik meghatározója, Freud is, amit Bakan részletesen kifejt. Már az ószövetségi Isten elvetésében is észre kell vennünk, hogy a gnosztikus lázadók Jahvénak nem elsősorban a keresztény nézőpontból valóban sátáni vonásai ellen lázadnak, például a gojok kamatszedés általi leigázása ellen van kifogásuk, (épp ellenkezőleg!) hanem a Teremtőt és a Törvényadót vetik el, ez pedig az eretnek lázadók egyes irányzataiban törvényszerűen vezet el egy totális nihilizmushoz.

Egyes katárok szerint Jézus a Sátán fattya!

Carol Lansing: Hatalom és tisztaság - Katár eretnekség a középkori Itáliában (Power & Purity. Cathar Heresy in Medieval Italy) c. könyvében a 84-85. oldalon ismerteti a katárok gnosztikus dualista világmagyarázatának egy mítoszképbe foglalt alapváltozatát, melyet két megtért volt katár, a korábbi "tökéletes", Andreas, és társa, Pietro a pápa és kísérete előtt mondott el 1229-ben Perugiában. A bibliai Jahve, mint Teremtő Isten e katár hit szerint maga a Nagy Sárkány formájában megjelenő Gonosz.

Kezdetben két princípium volt, a jó és a gonosz. A fény Istene teremtett minden fényt és spirituális dolgot, a sötétség Istene, az ördög pedig minden gonosz dolgot, minden árnyékot és az angyalok egy részét teremtette. Az ördög és angyalai léprecsalták Lucifert és egyes angyalait, akik a fény Istenének népe voltak. Az ördög, Lucifer és angyalai lezuhantak a mennyből. A jó angyalok egyike néhány társával az árnyékok közé ment, hogy visszavigye Lucifert és angyalait. Az ördög, akinek neve a nagy sárkány, és Lucifer együtt teremtették a világot hat nap alatt, amit a fény Istene megengedett nekik. Elfogták a jó angyalt és társait, elvették tőle koronáját és dicsfényét, és ezekből csinálták az égbolt fényeit. Lucifer megbánta bűnét, hogy becsapták a fény Istenét, és a sárkánnyal együtt csinálták az embert a földből. A sárkány azt akarta, hogy az ember halhatatlan legyen, de Lucifer azt akarta, hogy halandó legyen és az ember halandó lett. Ők ketten az angyalt, aki Lucifer és angyalai megmentésére jött, akinek ellopták a koronáját, az ember, név szerint Ádám testébe helyezték.

Lansing a 113. oldalon ismerteti a katár tanítások egy még perverzebb változatát, melyben Lucifer már a Gonosz Isten, a Nagy Sárkány fia és e minőségében a Jóisten feleségével házasságtörést elkövetve válik Jézus Krisztus (a Felkent) apjává:

Más, a források szerint Tökéletesek által elmondott teremtéstörténetek távol álltak bármilyen katolikus, vagy dualista felfogástól. A Brevis summula katár tanítások gyűjteménye volt, melyet egy itáliai ferences állított össze 1250 körül. Elmondása szerint az anyagot két katár igehirdetőtől hallotta: 

» Hogy mindezt így hiszik és tudják, azt egyik tanítjuk és igehirdetőjük, Bergamói János szavaiból gyűjtöttem és tudtam meg, aki elmondta nekem, hogy negyven év óta volt katár tökéletes, valamint Cuculliói János szavaiból, aki, mint mondta nekem, szintén tanító és igehirdető volt köztük huszonöt év óta. « 

A szerző közli, hogy ezen igehirdetők szerint az albigensek Krisztus megtestesülését egy mennyei házasságtörési történet által magyarázzák:

» Azt mondják, hogy Lucifer a gonosz isten fia volt és hogy felment a mennybe és ott találta a menny királyának feleségét a férje nélkül, aki az Isten.  Ott sikerült neki az asszonnyal hálnia. Mikor először az asszony ellenállt, Lucifer azt mondta neki, hogy ha egy fiút nemzhet, azt királlyá teszi a királyságában, ahol istenként fogják imádni. Így hát az asszony engedett neki. « 

"Antiszemitizmus", "antijudaizmus", illetve a "Nagyegyház mindenkit előbb zsidóvá tevő módszerével ellentétes manicheus út" (Pap Gábor) helyett azt látjuk, hogy a magukat az Igaz Keresztényeknek is nevező későmanicheus gnosztikus katárok egy részének Jézus-képe a Talmud Jézus-gyalázásainak szellemét képviseli. E katár felfogás az Ószövetség helyett, vagy mellett már az Újszövetséget is teljesen elvetette...