Petőfi Sándor: A walesi bárdok

"Zsigmond király, gyilkos király
léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér..."

Közismert versmagyarázat hogy Arany a harmadik walesi bárd személyében halott barátját, Petőfit örökítette meg:

"Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd."

Szerintem a "Kobzán a dal magára vall," inkább Aranyt jelenti, aki nem hajlandó dicsőíteni Ferenc Józsefet, Petőfi a derék, aki elhullt a csatában.

De Petőfi verseket olvasva vettem észre, hogy "A walesi bárdok"-nak sokkal több köze is van Petőfihez.
A "Kont és társai" (Debrecen, 1848. december) c. versben először csak ez tűnt fel hasonló szófordulatnak:

"Zsigmond király, gyilkos király" - "Edward király, angol király"

Aztán kiderült, hogy a két sztori között is alapvető párhuzam van. Petőfi fanatikus királygyűlöletéhez olyan történelmi esetet, vagy talán legendát dolgozott fel (mindjárt meglátjuk, sok más szerző nyomán haladva), melyben a gonosz elnyomó IDEGEN király hazafiakat végeztet ki, mert azok nem hajlandók előtte letérdelni, "megalázkodni", (valójában csak megadni a királynak járó tiszteletet, vagy megköszönni a bejelentett kegyelmet). A bátor hazafiakat a halál se rettenti el, nem hajlandók a zsarnok előtt letérdelni, az őket kivégeztető királyt pedig bűntudat kínozza.

KONT ÉS TÁRSAI

Édes hazám, Magyarország,
Mi a bajod? bús az orcád,
Az orcád bús, a könnyed hull,
Alig vagy a fájdalomtul.


"Mi volna más bajom nékem,
Mint hogy a királyi széken
Ember helyett vadállat űl,
Uralkodik kegyetlenűl.

Zsigmond király, te vadállat,
Ne nyomjad úgy a vállamat,
Alig bírja már a lábam,
El kell dőlnöm itt hosszában.

Azért tettelek királynak,
Világ első királyának,
Hogy így csúffá tégy engemet,
Kiszakítsd az életemet?

Én istenem, hova nézzek?
Mindenütt csak bús enyészet,
Minden tagom zsibban és fáj,
Átkozott légy, Zsigmond király!

Lelkem-testem nagyon beteg,
Gyermekeim, segítsetek,
Hol vagytok ti, jó vitézek,
Merre jártok, merre késtek?"

Szegény haza, fiaidat
Hasztalanúl hívogatod:
Az egyik rész gaz áruló,
A másik rész földönfutó.


Bakonyerdő sötétsége
Zsiványoknak volt a fészke,
De most benne űzött vadak
Laknak, igaz hazafiak.

Közöttök van - hogyne volna?
Kont István is a vadonba',
Feje fölött sötét ágak,
Szíve fölött sötét bánat.

Gondolkodik jó sokáig,
Összehíja cimboráit,
Csendesen előrelépett,
És így kezdte a beszédet:

"Be összeolvadt a számunk!
Szegény jó Magyarországunk,
Csupán harminc ember maradt
Védeni szabadságodat.

Nincs mit tennünk, kicsiny a szám,
Isten veled, kedves hazám!...
Barátim, csak egy van hátra,
Készüljünk el a halálra.

Föl Budára a királyhoz,
Tegyük kardunkat lábához,
Hadd vegye el életünket,
Csak ne bántsa gyermekinket."

Egynek sem volt kifogása,
Mind készen volt a halálra,
Fölnyergeltek, lóra kaptak,
Buda felé lovagoltak.

Mentek együtt egy csoportban,
Mentek némán, mentek lassan,
Némán, lassan és sötéten,
Mint a felhő megy az égen.

Budavárba följutának,
Király előtt megállának,
A legbölcsebb közöttök Kont,
Királynak ily beszédet mond:

"Itt vagyunk, király, előtted,
Kiirthatd a pártütőket,
Vedd el a mi életünket,
Csak kíméld meg gyermekinket."

S leoldozták kardjaikat,
Kezök reszket, keblök dagad;
Kardjoktól kell elszakadni!
Mintha lelkök szakadna ki.

De csak mégis leoldozták,
Király előtt le is rakták,
Odarakták őket sorba,
Szegényeket, od' a porba.

A hazának képe volt ez,
Ottan hevert, mint a holttest,
A haza is, megalázva,
Rajta a gaz király lába.

Zsigmond király nagy kevélyen
Végignéz a vitézségen,
Szemeit félig behúnyja,
És így kezdi cudar gúnnyal:

"Nos hát, nagy jó uraimék,
Elég már a tréfa, elég?
Meglapulunk valahára
Megkorbácsolt eb módjára.

Hát ezek a vad vitézek,
Akik a királyi széket
S koronámat fenyegeték?
Kiktől szinte megijedék.

Hisz ezek jámbor koldúsok!...
Szegény golyhók, mit busúltok?
Jól van; amért koldulátok,
Az életet megkapjátok."

A harminc vitéz föllobban
Irtóztató bősz haragban.
Láng a szivök, láng a szemök,
Fölfordúlt a világ velök.

Kont a bajúszán egyet ránt,
Megereszti vastag hangját,
S a beszéd végét se' várva
Reádördül a királyra:

"Állj meg, aki istened van!
Többet nem szólsz bosszulatlan...
Koldús vagy ám te! vagy volnál,
Ha más, ha zsivány nem volnál.

Gyermekink s nem magunk végett
Jöttünk ide kérni téged...
Gyermek ide, gyermek oda!
Most a kocka el van dobva.


Zsivány voltál, vagy és maradsz,
És minden ivadékod az,
Vér rajtad a piros bársony,
Süssenek meg tüzes nyárson!

Gyilkoltass meg mindnyájunkat.
Ez tehozzád illő munka...
De mit álltam szóba véled?
Haramjával nem beszélek."

Némán néz a király rája,
Habot túr dühében szája.
Int kezével, s a vitézek
Hóhérkézre kerülének.

És a hóhér sujtana már...
"Megállj, mester," szól a király,
"Halljátok, aki letérdel,
S kegyelmet kér, életet nyer."

Nincs a harminc között egy se',
Aki térdét meggörbítse,
Egy se' mozdul, egy se' térdel,
Állnak néma megvetéssel.

"Sujts!" ordít a veszett király,
"Sujts, bakó, sujts, míg egy fej áll!"
Sujt az, s hullanak a fejek,
Mint ősszel a falevelek.

Huszonkilenc fej hever már
Garmadában a vérpadnál,
Huszonkilenc ember vére
Száradt a piac kövére.

Most Kont István következik,
A végső, a harmincadik!
Ő volt akkor a hazába'
A szabadság végsugára.

Hogy föllépett a vérpadra,
Megreszketett az alatta:
Ott állt bokáig a vérben,
Társai elfolyt vérében.

Összegörnyed Zsigmond király,
Az elítélt egyenest áll,
Olyan az ő tekintete,
Mint az isten itélete.

Szólna Zsigmond: "végezd, mester!"
De szólani nem tud, nem mer;
Körmét a mellébe vágta,
Fogaival ajkát rágta.

Iszonyú csend... Kont lehajlott,
A kiomlott vérbe markolt,
S a piros vért odavágja
Zsigmond fejér orcájára.

Ordítozás, dob pergése!
De hallik Kont mennydörgése:
"Zsigmond király, gyilkos király,
Vérünk, átkunk fejedre száll!"

A hóhérbárd villan, suhan,
Kont feje is a porba' van,
Ugy esett le a válláról,
Mint a nap az ég boltjáról.

Gaz király volt Zsigmond király,
De nem gazabb társainál;
Csak neveik különbözők,
Mind egyformák lélekben ők.

Meddig tart még, beteg világ,
Meddig tart még a nyavalyád?
Király-fene rágja tested,
Agyonrág, ha ki nem metszed!

Debrecen, 1848. december

A szövegben is több párhuzamos elem van:

"Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?"

"Nos hát, nagy jó uraimék,
Elég már a tréfa, elég?
Meglapulunk valahára
Megkorbácsolt eb módjára. "
-----------
"Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir."
"Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány."

"Én istenem, hova nézzek?
Mindenütt csak bús enyészet"
--------------

"A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad"

"Ott állt bokáig a vérben,
Társai elfolyt vérében. "
-----------------

"Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,"

"Huszonkilenc fej hever már
Garmadában a vérpadnál,"
--------------------

"Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -"

"Nincs a harminc között egy se',
Aki térdét meggörbítse,
Egy se' mozdul, egy se' térdel,
Állnak néma megvetéssel. "
-----------------------------

"Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!"

"Sujts!" ordít a veszett király,
"Sujts, bakó, sujts, míg egy fej áll!"
----------------
"No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

"De hallik Kont mennydörgése:
"Zsigmond király, gyilkos király,
Vérünk, átkunk fejedre száll!" "
-------------------

Az irodalomtörténet tudja, hogy Petőfi és Arany nem egy témát dolgozott fel páruzamosan, versengve, sőt Szécsi Mária esetét Tompával hármasban is:

"Arany és Petőfi barátsága levélben, versben"

"Feltételezhetjük, hogy ismeretségüknek nemcsak azt a néhány remek költeményt köszönhetjük, amelynek megírására levelezés közben támadt ihletésük. Nemcsak a költői vetélkedésükből származó verseket tulajdoníthatjuk e barátság gyümölcseinek (Arany: Murány ostroma - Petőfi - Szécsi Mária; Arany: Az ó torony - Petőfi: A csonka torony); (...)"

sőt, tudja, hogy előfordult, hogy Arany kimondottan utánozta Petőfit:

"Arany igyekszik lépteit a másikéhoz igazítani, úgy valahogy, mint aki hagyja magát a táncba vinni. Első válaszverse tükörkép módjára igazodik Petőfiéhez; ugyanolyan terjedelmű, mint amaz, verselése is pontosan egyezik vele."

Nincs ebben semmi rossz, az irodalomban tömegesek a vándormotívumok, azonban "A walesi bárdok" politikai értékelése, nemzettudatra kifejtett hatása szempontjából van jelentősége, hogy hihetetlen módon a ballada ezen előzményét, mintáját mintha senki nem vette volna eddig észre!

Most már feltételezem, hogy az "óangol", vagy velszi ballada, melyre Arany is hivatkozott forrásként és melynek létezését az átlagos olvasók bizonyára feltételezik, sosem volt, hiszen a sztori teljesen Hédervári Kont és társai története Velszbe helyezve:

Wikipédia: Hédervári család

"Hédervári Kont István összeesküvése Luxemburgi Zsigmond ellen vérbe fulladt, 1388-ban több társával együtt kivégezték. Thuróczy János a krónikájában így ír a gyászos eseményről: „Ezek a vitézek kóborolva bejárták az ország vidékeit, és ez Zsigmond király gyalázatára volt. Ezért ő gyanakodva, hogy felkelést szerveznek ellene, elhatározta, hogy elfogatja őket… Mikor azonban Haram városához érkeztek, súlyos bilincseket raktak rájuk, és kocsin Buda városába szállították őket. A nemesek… összebeszéltek, hogy ha a király színe elé kerülnek, egyetlen üdvözlő szóval sem tisztelik meg… Ezért heves haragjában Buda városában, Szent György vértanú piacán lefejeztette őket. Némelyek azt állítják, hogy Kont István, amikor a lefejezés büntetését el kellett szenvednie, a hóhér csapását szembefordulva akarta fogadni, szemtől szembe, és azt mondta, hogy ő már sokszor és szemrebbenés nélkül nézett szembe a fenyegető halállal, és most sem fél tőle… Kivégzésük után azonban Kont István Csóka nevű kardhordozója feltartozhatatlan könnyekben tört ki”, s a következőket vágta Zsigmond király fejéhez: „Sohasem szolgálnálak téged, te cseh disznó.” Ezek után őt is kivégezték.

Tettét az utókor dicsőnek nevezte, személye a szabadságért küzdő és mártírhalált halt hős jelképe lett. Irodalmunk nagyjait is megihlette tettük és gyászos haláluk. Arany János, Petőfi Sándor, Garay János énekelte meg hősiességüket. Garay Kont című versében így:

Harminc nemes Budára tart / Szabad halálra kész; / Harminc nemes bajtárs előtt / Kont a kemény vitéz, / De térdet zsarnok úr, hogy úgy / Dúlsz minket és e hont / Nem hajt neked sem e sereg, / Sem Héderváry Kont!"

A Wiki cikkében felsorolják Aranyt is, de biztos nem "A walesi bárdok"-ra gondolnak, csak nem találtam meg a Kontról írt (eszerint másik, vagy helyesebben első) művét. Tehát másodszor dolgozta már fel Kont témáját "A walesi bárdok"-ban, erősen Petőfi versére rímelve.

A Wiki itt nem említi meg, hogy drámában feldolgozta a témát Vörösmarty is, méghozzá alapvetően a Bánk Bán párhuzamaként - országot dúló idegen király (Bánknál királyné) idegen kísérete fosztogat, a magyar bújdosó saját hazájában.
Természetesen ez a reformkor, a 48-hoz vezető időszak hazafias(nak vélt) kurucos, Habsburg-ellenes szellemiségét volt hivatva szolgálni:

Vörösmarty dramaturgiai elvei:
"A mű témája az idegen király és a nemzet ellentéte. A Zsigmond című első részben még csak lappangó ellentéteket láthatunk. A második rész címe Kont (később Vörösmarty A bujdosókra változtatta a címet), középpontjában már az idegen zsarnok uralkodó és a hazafiak küzdelme áll. Az uralkodó és a főúr (Kont) ellentéte – hasonlóan Katona József Bánk bánjához – kettős. A közéleti szál mellett jelentős szerepet kap a magánszféra is, a király ugyanis szemet vet Kont feleségére. Vörösmarty ebben a drámában azonban nem megy el olyan messzire, mint Katona. A dráma szemlélete ennek ellenére radikális, a király és a nemzet szembenállásából a nemzet kerül ki győztesen. Jellemző a Helytartótanács állásfoglalása a drámáról: „a fegyveres ellenállás jogát egészen a király személyéig terjeszti ki.”"

Azonban jóval korábban megénekelte már az esetet Tinódi Lantos Sebestyén is:

"Az királynak ingyen sem köszönnének,
Térdfőhajtván senkit sem tisztelnének."

Zsigmond elrettentő például fejüket véteté, legelőbb a Kontét, hogy lássa kimúlását. Az urát sirató apródot, a kis Csókát maga elé hívatta s azt Ígérte neki, hogy úrrá teszi:

"Csóka bátron az királynak ezt monda:
Mint olyan cseh disznót ő nem uralná!"

A többi szerzőtől eltérően azonban Petőfi számára már nem azért gyűlöletes elsősorban Zsigmond, mert idegen, nem magyar, ő már a nemzeti királyokat se becsüli semmire, mert a francia forradalom rajongójaként és -ha tudott róla, ha nem (erre még visszatérünk) - az illuminátus világfelforgatási program követőjeként általában a királyság intézménye ellen uszít a versben:

"Gaz király volt Zsigmond király,
De nem gazabb társainál;
Csak neveik különbözők,
Mind egyformák lélekben ők. "

Nem egyedülállóan ilyen verseiben, elég alpári hangot üt meg a királyság elleni indulatában:

"Mint hogy a királyi széken
Ember helyett vadállat űl,
Uralkodik kegyetlenűl.

Zsigmond király, te vadállat,"

A Kont és társai c. vers előtt közvetlenül az "AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!", és ugyanabban a hónpban, 1848 decemberében az "Itt a nyilam! Mibe lőjjem?" című királyellenes verseit írta, utóbbinak az a refrénje, hogy:

"Éljen,
Éljen a köztársaság! "

Ez a vers egyébként egy esztétikai mélypontot képez az életműben, a királyellenes düh egy füzfapoétához is méltatlan silány rímfaragvány formáját öltötte...

A már említett, közös témákat is adó levelezésükben Petőfi:

"1847 februárjában már így okítgatta Aranyt: „Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya másik eb.”

Ezt a gondolatát fogalmazta újra más szavakkal Kontról szóló versében, mint az imént már láttuk:
"Csak neveik különbözők / Mind egyformák lélekben ők"

(A Petőfit szent hősének elfogadó hazafias közvélemény nem hajlandó a szentképet összevetni a tényleges életművel és szembenézni azzal, hogy a költő radikális szélsőbaloldali világnézete és politikai programja  számukra elfogadhatatlan lenne, ha felfognák, mit is képviselt...)

Tehát indokoltnak tűnik némileg átértékelni "A walesi bárdok" keletkezésének kiváltó okait! Természetesen igazak a mű keletkezésének emlegetett körülményei, Arany valóban a "szabadságharc" bukása után, az önkényuralom idején írta, valóban a Ferenc József köszöntésére érkezett (naív, netán ostoba) felkérés elutasításaként, még ha akkor nem is jelenhetett meg. Azonban azt az elképzelést már felül kell vizsgálnunk, hogy Arany haragja az elnyomó, népünk ezreit halomba levágató idegen király ellen kizárólag az aktuális helyzetből fakadt, hiszen a verse közvetlen mintájaként szolgáló Petőfi-vers születésekor, 1848 decemberében a "szabadságharc" még nem volt leverve, sőt, még a trónfosztás se történt meg, mégis mindazok a motívumok, amiket "A walesi bárdok"-ban Világos, Arad és a Bach-korszak élményei hatásának tulajdonít az irodalomtörténet, már ekkor megtalálhatók a "Kont és társai"-ban, mint az elemzés elején kimutattam.

Sőt, Petőfi általános és A NEMZETI KIRÁLYOKRA IS KITERJEDŐ királygyűlölete már a szabadságharc, a forradalom kitörése előtt is fennállt, mint 1847-es, Aranyhoz írt levele is mutatja!

Bizonyítja ezt 1844-ben, tehát jóval a forradalom előtt írt "A királyok ellen" című verse is:

Le hát a biborszékekről, királyok,
És fejetekről le a koronával!
Ha nem teszitek azt le fejetekrül,
Leütjük, s majd a fej is vele gördül.

Így lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak
Párizs piacán lecsapott nyakára,
Első villáma volt a zivatarnak,
Mely rátok készül, s kitör nemsokára;

XVI. Lajos kivégzése

Ki volt itt az agresszor??? Ki forralt jó előre rosszat a másik ellen, a király, vagy az illuminátus-királynyakazó nemzetközi felforgatók? Petőfi a forradalom előtt évekkel azt sejteti, hogy ő nem "ábrándozik" a leendő trónfosztásról, hanem itteni és hasonló verseiben gyakran felbukkanó sorai alapján arra gondolhatunk, hogy erre készülő titkos társaság tagjaként BE VAN AVATVA az illuminátusok jól ismert programján alapuló TERVEKBE:

"Így lesz s nem máskép."  "a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nemsokára;"

Garay János: A walesi bárdok

Érdemes még visszatérni a Kont históriáját a korban elsőként és hosszú időre legemlékezetesebben megverselő Garayhoz. (Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka: "Hivatásos színészek mellett műkedvelők nemzedékei ismételték a még nemrégen is közismert sorokat")

Ahogy fentebb kimutattam Petőfi versének hatását A walesi  bárdok szövegére, Arany még Garaytól is vett át felismerhető szófordulatot:

Garay:

Nem úgy, király! Az égre nem!
A pártütő te vagy!
   Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy

Arany:

Vérszagra gyűl az éji vad:
   Te tetted ezt, király!

Arany versének nyitósora ilyen evolúción ment keresztül:

Garay-Petőfi-Arany:

"Zsigmond király, zsarnok király!" - "Zsigmond király, gyilkos király," - "Edward király, angol király"

Sőt, Arany Garaytól vette át az egész versformát is:

Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka - Garay János

"Harminc nemes Budára tart / Szabad halálra kész; / Harminc nemes bajtárs előtt / Kont, a kemény vitéz." A vers abban a félrímes, négyes és hármas jambusokból álló angol balladaformában íródott, amelynek Bajza néhány verse és Vörösmarty Szózata szerzett polgárjogot a magyar költészetben, majd Arany A walesi bárdok-jával vált szinte magyar nemzeti balladaformává.

 Szinte hihetetlen, hogy sem a Garay Kontját szavaló közönség nemzedékeinek, sem a profi (népszerűsítő szintű) irodalomtörténésznek nem tűnt fel a Garay- és Petőfi-féle Kont-feldolgozások és A walesi bárdok összefüggése, miközben utóbbi a versforma azonosságát természetesen tudta. (Vagy az idézett művében végig a "Haladást" szolgáló írókat, költőket dicsérő Hegedűs talán tudta is, csak nem akarta LEBUKTATNI a zsarnokellenes Arany-vers felforgató propaganda-jellegét???)

Oszd meg és halássz a zavarosban!

Végül érdemes még egy megdöbbentő további felfedezést tenni Zsigmond/Edvárd király és a velszi bárdok/Kont és társai régi irodalmi vándormotívuma ügyében! Hogy a velszi ballada nemigen létezett, azt már feltételezem, amíg nem jut tudomásomra az ellenkezője. Hogy a Kont-história egyáltalán megesett-e, abban se vagyok biztos, de ha volt is a sok feldolgozásnak valóságmagva, akkor is csak ürügyül szolgált a nagyon ősi motívum, a gonosz idegen megszálló király és siserehad kísérete harácsolása és a kifosztott, hazájában megalázott őshonos nép ellentéte előadásához, többnyire aktuálpolitikai célzattal.
Ugyanez az ősi motívum rejlik a Bánk Bán, a Tell Vilmos és a Robin Hood sztorik és még annyi más hasonló történet mögött is. Jelemző, hogy a Tell-sztori is olyan divatos lett Magyarországon épp a 48-hoz vezető erjedés, hazafias(nak vélt) dinasztia-ellenes propaganda korában, hogy azóta is ezt jeleníti meg a MAGYAR KÁRTYA... (csak e sztorik némelyikében győz a nemzeti ellenállás, megölik a zsarnokot, míg máshol a vértanúk példát mutatnak nemzetüknek) Természetesen a Tell-példabeszéd nem az égből pottyant Magyarországra épp a(z illuminátusok által rég tervezett) "Népek Tavasza" előtt...

Hogy az idegen király idegen pereputtya általi kormányzás, mely a nemzetet sérti, mennyire nem feltétlenül származott a valódi Zsigmond király és a valódi Kont valóságos történetéből, vagy legalábbis biztosan nem úgy, ahogy azt különféle balladák és más irodalmi műfajok elMESÉLIK, nemzettudat-befolyásolási és politikai céllal, azt véletlenül lebuktatja, hogy a sztori nemcsak nálunk él.

Zsigmond többek között német-római császár, magyar és cseh király is volt. Valamilyen oknál fogva a történetnek magyar feldolgozásai, krónikái csehellenes élt adnak, mint már láttuk Thuróczynál is, Tinódinál is. Ezért nevezi Kont apródja Zsigmondot "cseh disznó"-nak:

"Csehországból, 1386-ban jött be hozzánk Zsigmond. (...) Zsigmond önkényüleg uralkodott, nem tartotta tiszteletben a törvényeket, s a nemzet boszuságára idegenekkel vette magát körül, a fényes hivatalokba, jövedelmező állásokba cseheket ültetett."

Csakhogy a történetet ismerik ám a csehek is!:

Ismeretlen cseh költő:

"Zsigmond királyról"

Tisztes csehek, látnotok kell, lássátok hát
Zsigmondnak ránk áradó haragját!
Hazánknak kincsét mind csak rabolja,
Szentjeink ereklyéit gyalázza,
Kincseinket idegenek közt osztja el,
Csehország kincsein osztozik csatlósa ezer.
Osztozik rajtunk magyar a némettel:
Gyilkosaink rablását meddig tűrjük el?
Nosza hát, tisztes csehek, fegyverre,
Szegődjünk, lázadjunk ellene!
Cseh hazánkból ki velük s vele!
Rothadjon el hű magyarjaival!
És más, tisztességes ember, a mi földünk fia
Kerüljön cseh királyi trónusunkra!

Őőőőőő...

"Zsigmond király, magyar király
Léptet fakó lován:
hadd látom, úgymond, mennyit ér a cseh tartomány" ???

Ez a kölcsönös, alaptalan egymásra uszításunk ilyen régóta zajlik???
Nem kéne nekünk felébredni és kritikusan szemlélni a "hazafias" irodalmat???


Kapcsolódó bejegyzések:

Nem mind fénylik, ami Arany

Hamis történelem, hamis nemzeti hősök - Petőfi

Kitalált történelem: ÁTVERT Népek Tavasza

Ostrołęka véres (ötágú) csillaga

 

  Frissítés, 2013, január 21:

Sajnos a fenti bejegyzésemmel a spanyolviaszt sikerült feltalálnom amatőrként...

Egy profi irodalomtörténész már rájött előttem az egészre, sajnos még nem tudtam elolvasni:

Borbély Szilárd: A fikció historizálásáról

"Arany János: Ál-Kont versének, A walesi bárdoknak genealógiája kapcsán. Kont-versek: Kisfaludy Károly: Az álmatlan király, A lantos; Garay János: Kont, Kont fegyvernöke, hunyadi lászló; Petőfi Sándor: Hunyadi László, A király esküje, Kont és társai; Arany János: V.László, A walesi bárdok."

 

Megjelenés helye: Alföld folyóirat, 1995. 12. szám

 

Az én felfedezésem izgalmából ez semmit nem von le és érdemes lesz Borbály Szilárd munkájával megismerkedni.

 

Nem mind fénylik, ami Arany!

JÁNOS PAP ORSZÁGA

Büszke, harcos, kalandor nép
Volt a magyar nemzet,
Kétélű kard, mely ha moccant,
Jobbra-balra sebzett;
S jobbra-balra, merre fordult,
A fegyvernek éle,
Puszta lett a népes ország
És üvöltött rajta végig
Farkasok zenéje.

Kin a német, minthogy őrá
Járt a rud legjobban,
Megfélemlék, megbusúla,
Cselt szövött titokban:
Nem birván az oroszlánnal,
Annak vermet ása,
Takarónak a veremre,
Mint egyéb gazságra, jó lesz
Krisztus szent vallása.

"Ázsiának sáska-féle
Kóborló pogánya,
Isten a te lelkedet bár
Mind pokolra hányja!
Ne legyen az idvességben
Soha semmi részed:
Lelked üdvösségeért nem;
De saját bőrünk javáért
Megtéritünk téged."

Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.

Lett is aztán dinom-dánom,
Keresztyén tivornya.
Hirdeté az istenígét
Papok bora, bornya.
Kocsma lett az istenháza,
Melyben ittak-ettek, -
S egy-két szentnek a nevét ha
Elgagyogták részeg fővel,
Mindent megfizettek.


Kiváltképen egy pap, neve
Iván, azaz János,
Többi közt legjobban értett
Ehhez a munkához.
Udvarán örökké tombolt
A lakzi, kaláka,
Hét mérföldre érzett a szag
S úgy hítták ezt a vidéket:
János pap országa.

Kedves ország volt ez a táj
Minden naplopónak,
Kasza-kapa-kerülőnek,
Éhen kóborlónak;
Kujtorgó ebek lakoztak
A jó sült szagával,
Kujtorgó magyar nép dőzsölt
- Ha tudott keresztet hányni -
Jánossal magával.


Sült ökör hevert szanaszét
János udvarában,
Két szarván boros csobányok,
Kés az oldalában.
Akinek tetszett, odament,
Az ökörből vágott,
S jót ivott rá a csobányból,
Nem is könnyen hagyta aztán
Ezt a jó országot.

Alig futott ennek híre
A népség között el,
Aki nem jött a szagára,
A hirére jött el,
Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
Hogy valamit lásson, -
S addig nézte, addig nézte,
Hogy maga is megkivánta,
Kívül a palánkon.

S aki egyszer megkivánta,
Azt be is bocsáták,
Pogány fővel el nem hagyta
Többé a kalákát:
Megtaníták kulacs-szónál
A Krisztus hitére...
Vagy nem is a hitre, hanem
A vallást elundokító
Sok mindenfélére.

Első ága volt a hitnek
(Elmondom a nagyját):
Hogy minden termék tizedét
A papoknak adják,
Bort és búzát és baromfit,
Földeket is mellé
S faluszámra jobbágy-népet,
Aki a kövér pusztákat
Ingyen megmívelné.


Másik ága volt a hitnek,
Hogy: ne kapj a kincsen,
Mennyországban a gazdagnak
Semmi helye nincsen.
Ne rabold el a némettől,
Ami neki termett,
Sőt ha ingedet lehúzza,
Azt se bánd, mert Isten úgy ad
Lelkednek kegyelmet.


Harmadik volt: országodat
Pap kezére bízzad,
Ő ráér tanácsot adni,
Míg más ember izzad.
Ő mindent végez helyetted,
Kell-e több jó annál?
Bízd rá, ami gondba jőne;
Csak a pásztor legyen ébren,
Hadd aludjék a nyáj.

Negyedik hitágazatja:
Házasodjál össze,
Gyenge a magyar, ha minden
Nemzet nincsen közte;
Hozz lakót, minél többfélét,
Ültesd a nyakadra,
S béketüréssel fogadjad,
Ha tulajdon eszterhéjad
Alól kizaklatna.


Ötödik... mit én tudom mi?
Az is ilyenféle
Rágalom s káromkodás a
Megváltó nevére,
Melyeken a jó magyarság
Gyönyörűen épült:
Idegen kalandoroktól
Ki hagyá magát pusztítni
Csaknem mindenéből.

Legott a királyi székre
Német ember hágott,
Aki fogta, másnak adta
Titkon az országot.
S amiatt, hogy másnak adta
S a magyart megrontá,
Iszonyú belháborúban
Magyar a magyarnak vérét
Esztendőkig ontá.

Attól kezdve többször is volt
János pap országa.
Sült galamb, borral folyó ér
És ingyen-kaláka;
Melyekért a jó magyar nép
Mindenét od'adta,
S tett olyat részeg fejével
Hogy, mikor kijózanodott,
Százszor megsiratta.

Most is vannak, akik ilyen
Hizlalóba vágynak:
Lomhán a gyomornak élni
És élni az ágynak;
Kik előtt, a hashoz mérve,
A haza sem drága,
S midőn ez küzdésre készti,
Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
János pap országa.

(1848)

Szörnyű, hogy sajnos Arany se volt kivétel, természetesen 48-ban neki is antiklerikális, ANTIKATOLIKUS verset kellett írnia. A vers propagandisztikus ("Petőfis") demagóg hangvételétől eltekintve természetesen a magyarság erőszakkal keresztény hitre térítése, István korának "EU-jába beléptetése" ügyében önmagában még van is igazsága. Már korábban linkeltem e blogon Bognár József: Vissza a magyar útra ! c. interjúját és annak felfogásával nagyrészt egyet is értek.

Azonban furcsa vaksággal Arany se vette észre, ahogy legalább a "Felvilágosodás", de sokkal inkább a reformáció kora óta hazai értelmiségünk zöme sem, hogy milyen ravaszul csapdába csalták. 

Hiszen Arany 1848-as, (A Kommunista Kiáltvány éve!), az öngyilkos forradalom és szabadságharc propagandatevékenységét önként és - szó szerint - dalolva szolgáló verse épp azoknak a világromboló erőknek a szekerét tolta, melyeknek, elődeiknek tulajdoníthatjuk majd 900 évvel korábbi eleink saját akkori komprádoraik segítségével történt leigázását, európaizálását!

A kereszténység és a katolikus egyház teljes, addigra közel ezredévnyi hazai tevékenységének összmérlegéül a vers természetesen ön- és közveszélyesen igazságtalan. Ez a 48-as politikai versek esetén nyilvánvalóan nem a kivételt, hanem a szabályt jelenti, azonban épp e kritikus korban ez se mentség, hanem súlyosbító tényező.

Arany idején Vajk korának tényleges, vagy vélt árulása ügyében már semmit nem lehetett tenni, azonban ekkor egy hasonló országhódítás zajlott hasonlóan alattomos eszközökkel, hasonlóan saját elitünk árulókénti lekenyerezésével, illetve íróink-költőink kevésbé megvesztegethető képviselőinek, mint Aranynak is az ingyenes elhülyítésével. (remélem, nem vagyok vele tájékozatlanul jóindulatú)

1848, a forradalom és szabadságharc, az egész európai forradalmi hullám és az odavezető liberális fellazítás, felforgatás egyik értelmezése, hogy az ország zsidóuralom alát juttatását is szolgálta. Ahol a zsidó se fajilag nem értendő, se minden zsidó kisemberre kiterjedő összeesküvésre nem utal, se arra, hogy a létrontó, világszétverő, uzsorás globalista háttérhatalom kizárólag zsidók műve lenne. De szó van egy romboló eszméről, identitásról, melynek szellemi gyökerei jelentős részben a zsidó hagyományokból nőttek ki és amely a zsidóság általa manipulált  tömegeit is céljaira használja. Persze e tömegek hagyományaik révén a szervezett globális háttérhatalom nélkül is parazita módon viszonyultak és azóta is viszonyulnak a nemzsidó társadalmakhoz.

Hogy a felforgató háttérhatalom a megvett és/vagy megtévesztett írókat, költőket a monarchia intézménye, a nemesség, a hagyományok általános támadása mellett ilyen mértékben uszította rá a katolikus egyházra, a klérusra, hogy az írók műveikkel, verseikkel az egész társadalmat uszítsák ezek ellen, az önmagában jelzi a vers igazságtalanságát, tragikus időszerűtlenségét pont e történelmi pillanatban.

Ha a világszétverők ekkor ennyire gyűlölték az Egyházat, az jelzi, hogy jó okuk volt gyűlölni, hogy létével, működésével, akkori értékrendjével akkor a paraziták romboló tevékenységét akadályozta. (Sajnos mára már a katolikus egyházat belülről is alaposan megszállták ugyanezek az erők, de azért rutinból még támadják kívülről is, egy pokoli színjáték szereposztása szerint...)

A klerikális reakció elleni harcot Aranynak nem kellett magányosan vívnia, kart karba fűzve küzdött legjobb elvt barátjával, Petőfivel:

A gyüldei ifjakhoz c. 1845-ös versében írja (részlet):

Higgyétek el, hogy rókafészek az,
Hová beléptetek,
Ha rá más bizonyság nem volna is,
Elég az, hogy papok tanyáznak köztetek.

Pap és ravaszság, pap és árulás,
Pap és minden rosz… egy!
Ott a gonoszság, ott van a pokol,
A kárhozat, hová ily férfi-szoknya megy.

Okos volt, aki öltözetjüket
Barnának rendelé,
Fehér ruhát azért nem hordanak,
Mert az sötét lelkök befeketítené.

Mint öltözetjök, lelkök oly setét,
Ők éjszakának gyermeki;
Azért látjátok őket mindenütt
A szabadság, e napfény ellen küzdeni.

Egy kicsit korábbi, 1844-es Legenda c. gúnyversében (melyről az irodalomtörténet sokáig szemérmesen tagadta, hogy az övé) az Úristen panaszost fogad (részlet):

Egy ifjú ember mondá a panaszt;
S az isten ekkép szólitá meg azt,
S megszólitása hangzott nyájasan:
"Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?"
"Hej, jó atyám, de nagy az én bajom!
Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
S kit ott a pap ágyában látni fog,
A menyecskének férje én vagyok."
Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
S nagy istentelenséget láthatott:
Mert amint aztán leereszkedék,
Igen furcsán csóválá meg fejét,
Ily szavakban törvén ki sóhaja:
"Biz e, fiam, kuruc-historia!
Segítnék rajta édes-örömest;
De már késő, mert minden megesett.
Hanem vigasztalásul mondhatom,
Hogy e papot pokolba juttatom,
Bár eddig is már a pokol fele,
Sőt több felénél, pappal van tele."

Fekete Sándor idézi fel e papgyűlölő harciasság emlékeit és az utódokra, rajongókra kifejtett pedagógiai hatását Petőfi forradalma c. könyvében:

Illyés Gyula kilencven évvel A gyüldei ifjakhoz megírása után egy meglehetősen kétes hírű uzsonnán vett részt más írókkal együtt a Zilahy-villában. Gömbös Gyula megkérdezte tőle, mit tenne, ha ő volna a miniszterelnök, mire legszebb Petőfi-könyvünk írója igen határozottan válaszolt: „Én azonnal felakasztanám az összes nagybirtokos grófot és katolikus püspököket…” (Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom című könyvében idézi a jelenetet. New York, 1983. 173.)

Petőfi „csak” a királyokat akarta saját kezűleg felakasztani, a püspököket nem, legalábbis ilyen tekintetben nem nyilatkozott… Bár amikor az 1847-es Uti levelekben lelkesen idézte a francia forradalom jelszavát („Á la lanterne les jésuites!” – Lámpavasra a jezsuitákkal!), nem tért ki arra, hogy cselekvőként vagy nézőként óhajt majd az ilyen aktusokban részt venni… (PÖM. V. 71.) Ha csak franciául is, de a könyörtelen jelszó megjelent nyomtatásban, még a forradalom előtt, bizonyságául annak, hogy nemcsak Homérosz alszik néha, hanem a cenzor is. Vagy nem tud franciául…

Ha az antiklerikális versek fennakadtak is a cenzúra rostáján, a költő nem tudott belenyugodni ebbe, s egy 1846. májusi titkosrendőri jelentés szerint cikkben is ki akarta fejteni antiklerikális elveit. (E kémjelentéseket Tábori Kornél újságíró nyomozta ki századunk húszas éveiben, rápirítva azokra az óvatos tudósokra, akik az ilyen tárgy kutatására nem vállalkoztak.) A május 28-i keltezésű, mint majd látni fogjuk, napi frissességű jelentésben ez olvasható:

„Peregriny cenzor, szavahihető autoritás cenzúraügyekben, épp most beszélte el a következőket: Petőfi Sándor, egy körülbelül 23 éves fiatalember, mint költő ismert, nemrég cikket adott át neki cenzúrálás végett s ebben nagyon sértő kirohanások akadnak a katolikus papság ellen, melyeket Peregriny törölt. Petőfi aztán beállított Peregrinyhez és vitára kelt vele a kihagyott részek miatt. Föltette ezt a kérdést is: Vajjon a katolikus papok sérthetetlenek-e – és eljő az idő, és már nincs messze, amikor ő (Petőfi) kardjával a papok beleiben fog vájkálni.” (Hatvany I. 846.)

„A legalázatosabb referens” bátorkodott figyelmeztetni arra is, „mily nagy mértékben szükségesnek véli, hogy a nagyon exaltált Petőfi, aki rendszeresen Pesten tartózkodik, a legéberebb szemmel figyeltessék.”

(...)

Ha addig főleg elvi-teoretikus jellegű volt Petőfi szenvedélyes papellenessége, 1846 őszén mintegy személyes oka is támadt haragjának. Júliájának (akkor még) sikertelen megkérése után ugyanis Debrecenbe utazott, ahol hírek érték el őt imádott kedvese „hűtlenségéről”, mire első dühében megkérte az épp Debrecenben játszó Prielle Kornéliát, a szép és elmés színésznőt. A meglepett hölgy engedett a már országszerte híres költő ostromának, igent mondott, Petőfi pedig azonnal elrohant Könyves Tóth Kálmán lelkészhez, hogy még az éjjel adja össze őket… A pap természetesen ragaszkodott a háromszori kihirdetéshez, a színésznő diszpenzációjához (ti. Kornélia katolikus volt, s részére a váradi püspök adhatott volna házassági engedélyt egy lutheránussal kötendő házassághoz). A „szükséges okmányokat” kérő papot Petőfi haraggal oktatta ki az „isteni parancsra”:

„Okmányok! Hát még mi? Én azt gondoltam – mások is azt mondták –, hogy ön okos ember s ime csak olyan ostoba, mint akármelyik falusi pap. Hiszen ha mindazon okmányuk megvolnának, melyekről ön beszél, akármelyik tökfilkó pap összeesketne. Nincs nekem semmi okmányom. Van szívem, s ez tele szerelemmel. Ezt a szerelmet szívembe az az isten támasztotta, akit állítólag ön, mint pap, imád. Hogyha hű szolgája az igaz istennek, hódoljon az ő parancsának, – kösse meg szövetségünket tüstént.”

Lelkészünk továbbra is a törvényekre hivatkozott, de Petőfi rárivallt:

„Ön a híres magyar város, Debrecen reformált lelkésze, egy hajszálnyival sem különb ember a legbigottabb oláh papnál vagy a legravaszabb jezsuita barátnál. Egyik pap eb, másik pap kutya. E szavakat vad hahotával kísérte, kalapját felnyomta s a szobaajtót tárva-nyitva hagyta, az utcaajtót keményen becsapva, eltávozott.”

(...)

Egy kis összegzés: ismert műveiben a költő 123 alkalommal írta le a pap szót (a származékszavakat nem számítva). Ne szépítsük, általában kritikai vagy éppen hevesen elítélő célzattal kerül elő e foglalkozás verseiben, leveleiben, egyéb prózájában. Főleg a katolikus papokat célozta meg iróniájának nyilaival, de többször is jelzi, hogy magát a papi hivatást utasítja el, felekezetektől függetlenül. Olykor-olykor, indokoltnak látszó esetben „elvileg” is megindokolja ellenszenvét.

Amikor 1847-ben az Életképek köré szeretné szervezni leghívebb eszmetársait, Tompa Mihály kétértelmű, vonakodó magatartásán felindulva, Aranynak válogatott sértésekkel illeti „Miska barátunkat”, aki nem akart áldozatot hozni, s így összegzi véleményét: „Denique a pap csak pap, és a »telhetetlen papzsák« nem chimaera.” E levélből is kiderül, hogy Petőfi (mint ekkor Jókai is) a lutheranus kifejezést a kibúvókat kereső, megalkuvó magatartás jelzőjének is tartja. Vagyis Petőfi a saját felekezetét sem kíméli, ha vallási ügyekben nyilatkozik. Ellenszenve első helyen mégis a katolikus egyház ellen fordul, mint a Habsburgok legkészségesebb szolgálói s a cenzúra gépezetének legbőszebb közreműködői ellen.

A keresztény felekezetek papjai tehát, ha nem is teljes részrehajlás, vagy inkább a katolikusok elleni kiemelt irányultság nélkül, de mind gyűlöletben részesülnek Petőfitől és feltételezhetjük, hogy kora ifjú forradalmárainak jókora részétől is.

De nincs minden veszve, azzal mégsem vádolhatjuk Petőfit és társait, hogy minden vallásban és vallási vezetőiben a haza és a számukra oly "szent" (valaminek muszáj szentnek lenni) HALADÁS ellenségét látták volna, azért egy kivétel akadt. Petőfi naplójából:

Pest, március 20. 1848
Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.
Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok fel! E kettő ítéljen fölöttetek.
Ök nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ikének szűz zászlajára! ... avagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: Szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de - most már látjuk - nem igazságszeretetből, hanem félelemből! ...
Megszűntetek már félni? Ne szűnjetek meg, mert eljött és még nem múlt el a jutalmazásnak és büntetésnek ideje!
Várhattok-e igazságot a magatok részére, ha nem vagytok igazságosak mások iránt?
S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték, vagy midőn oltalmazták? nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltatok mint az I, midőn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O ... legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!
De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.

 A zsidók általi megvesztegetettséggel vádolt ember, "ki az igazság mellett szót emel", mintha ő maga lenne itt, valami harasztzörgés mindenesetre felbukkan még Illyés Pertőfi életrajzában is:

Júlia már előbb kiment a szobából, nyilván a csomag elrendezése végett; most ismét bejött azzal, hogy valami rabbinus akar beszélni a költővel, mégpedig négyszemközt. - Na lásd sógor, így vagyok én mindig! Már meg ez is háborgat. - Tessék bejönni! - E szavakra, halk kopogás után középtermetű, hosszú fekete szakállas, szép külsejű férfi lépett be, díszes papi öltönyben.

Júlia a sógorral a másik szobába vonult. - Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus… - suttogta Bathó. Júlia csendet intett: - Itt az ajtónál kihallgathatjuk. - De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé.

A rabbinus arra kérte a költőt, mondjon a Múzeum előtt védbeszédet a zsidók érdekében. A költő nem zárkózott el, bár maga helyett inkább Vasvárit ajánlaná… A rabbinus ekkor egy csomó aranyat tett az asztalra: a fáradozásért.

- Tegye el ön a pénzét!… Én jutalmat soha senkitől sem szoktam elfogadni! Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is… Figyelmeztetem, Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát!

A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költő feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába.

- Miért nem kíséred ki? - kérdezte ártatlan arccal a sógor. A költő elmondta a jelenetet. - Szerencséje, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! - mondta, s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ideges rángatózást idézett elő. - Lásd, sógor - tette hozzá a fájdalomtól keserű hangon -, ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!… Pedig, barátom, csak tengődöm, alig tudok megélni.

A fentit lehetőleg ne magyarázza senki úgy, hogy "lám, Petőfi kidobta a rabbit", tehát filoszemita nem lehetett! Egyrészt amennyiben a történet szó szerint így igaz, az is azt jelentené, hogy Petőfi annyira magától értetődőnek tekintette a zsidók egyenjogúsítását, az amelletti kiállást, hogy felháborította (volna), hogy neki ezért pénzt kínálnak, hiszen ez magától értetődő. Másrészt Illyés, mint Petőfi nyomán is katolikus püspök-akasztásra vágyó "tanítvány", mintha az egykori pletykák nyomát akarná eloszlatni ezzel a jellemügyi példabeszéddel...
Pezenhoffer Antal (katolikus pap-szerzőként) az esetet egyértelműen Petőfi filoszemitizmusa jeleként értékeli.

Petőfit nem rabbik irritálták annyira, nem azokat tekintette a magyarok szabadsága olyan ellenfeleinek, hogy kardjával akart volna beleikben vájkálni, ezt a fantáziálást a katolikus papok váltották ki belőle.

Miközben 1848 törte át a keskeny gátat a zsidó országhódítás döntő, látványos  fázisa előtt...
Fel sem merül Petőfiben, hogy a "jöttment" németek (az még az átkos múlt héten lehetett, hogy őt meg Petrovicsnak hívták) vajon miért nem szeretik annyira a zsidókat.
Vannak az életben (legalábbis Petőfiében) magától értetődő dolgok, amik nem igényelnek hosszas indoklást, papoknak pokolban (lámpavason) a helye, a zsidóknak meg a Nemzetőrségben és minden társadalmi pozícióban korlátozás nélkül, erről szól a szabadság.

Visszatérve Arany forradalmi propagandista rímfaragványához, annak e szempontból van egy különlegesen felháborító csúsztatása:


Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.

Pont az uzsorával pont a (német, vagy akkor már sokkal inkább magyar) katolikus egyházat megvádolni 1848-ban,  az uzsorával enyhén szólva közelebbi ismeretségben levő zsidók uralmához vezető út végső megnyitása, a maradék akadályok eltakarítása idején gyalázatos dolog volt.

Egy másik gyalázatos elem mind Aranynál, mind Petőfinél a "németezés", ezzel a  felforgató háttérhatalmak által bevetett etnikai alapú gyűlöletkeltés kiszolgálása. A Petőfi által antiszemitizmussal vádolt  pest-budai polgárok zöme ugyan valóban német lehetett, de a zsidó parazitizmus reális ismeretén alapuló önvédelmi reflexüknek ehhez nem lehetett sok köze, míg Arany teljesen erőszakot tett a valóságon, amikor a magyar katolikus egyházat 1848-ban és országos viszonylatban valami "német" dolognak igyekezett beállítani. Az előző bejegyzésben idéztem Tarpleyt, aki Palmerston és Mazzini főbajkeverők "oszd meg és halássz a zavarosban"-politikája egyik legfontosabb eszközeként az etnikumok, népek egymásnak ugrasztását alkalmazták. A nemzetközi forradalmi mozgalom magyar propagandistái, akik magukat nagy hazafinak hirdették, felfoghatták volna, hogy pontosan azzal a gyűlöletkeltési technikával uszítják a háttérhatalmak a magyarság ellen a horvátokat, szerbeket, románokat, szlovákokat, amivel ők a "német" jelzőt olyan ellenségesen használták egy egyáltalán nem etnikai, nem nemzetek közötti konfliktusban. Ráadásul mesterségesen, a nemzetet saját érdekei ellen harcba rángató, uszítással kiprovokált konfliktusban. A magyar nemzeti érdek az ország területi egységének megőrzése volt, aminek legfőbb garanciája a királyság volt, de nem utolsósorban az egyetemes katolikus egyház is egy összetartó tényező volt. A királyságot támadó, ezáltal automatikusan a népek önrendelkezési elvét hangoztató forradalmárok maguk ismerték el a nemzetiségek jogát az elszakadásra azzal, hogy a magyarság elszakadását erőltették a koronától, a birodalomtól, amire  alulról jövő népi igény az országban egyáltalán nem volt.