"Kit meg nem térit szép szelíd szemed, majd megtéríti azt szilaj kezed!" - Az 1848-49-es forradalom hajtóműve, a TERROR - I

A sorozat korábbi részei:

• Három Tavasz - sőt négy! 1848, Marxius Idusa

• 1848 Romboló Géniuszai: Petőfi-Marx-Lucifer

• "...és egyetlen nagy ember-nyáj lesz, mind egyformán nyírva és egyformán bégetve" - Heine, Petőfi példaképe

A minap, április 14-én volt az 1849-es debreceni Kossuth-féle trónfosztás tragikus színjátékának évfordulója. Az esemény körülményei még a nem mindig szaktudományos színvonalú wikipédia-szócikk szintjén is "érdekesek":

Kossuth Lajosnak az 1849. március 4-i megalázó olmützi alkotmányra született meg válaszként a Függetlenségi nyilatkozat. Már április 12-én előterjesztette tervét az Országos Honvédelmi Bizottmánynak, de annak tagjai nem voltak elragadtatva az ötlettől. Kossuth azonban az országgyűléstől várt jelentős támogatást, így az április 13-án tartott zárt országgyűlési ülésen indítványozta az ország függetlenségének kimondását és a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztását, ám ekkor még nem sikerült meggyőznie a képviselőket.
Az országgyűlés másnap, április 14-én nyílt ülést tartott, melynek kezdetén egy román képviselő azt javasolta: a nagy ünnepélyességre való tekintettel ne a református kollégium nagytermében, hanem a Nagytemplomban üljenek össze. Miután a ház elfogadta az indítványt, Kossuth egy inkább népgyűlésre emlékeztető országgyűlésben terjesztette elő a Magyarország függetlenségének kimondásáról és a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztásáról szóló határozat tervezetét. A tömeg lelkesedése gyorsan elvette a határozat ellenzőinek bátorságát. A javaslatot végül a képviselők közfelkiáltással, s nem szavazással fogadták el. Az országgyűlés egyben kormányzóelnökké, egy ideiglenes államfővé választotta Kossuthot.

A Kossuth által szövegezett Függetlenségi nyilatkozatot csak 5 nappal később, 1849. április 19-én tették közzé, a fentiekből, ami pedig egy fősodor jellegű bemutatása az eseményeknek, világosan kiderül,  hogy a trónfosztási tragikomédia során a törvényességnek még a látszatára is éppenhogy csak egy kicsit adtak a felkelői hatalom birtokosai. Ez a kicsi is kimerült abban, hogy a Nyilatkozat szövegébe beleírták, hogy:

"Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot..." stb. stb.

Természetesen egy törvényes nemzetgyűlésnek van hivatalos, törvényes eljárásrendje, ahol például a határozatokat, törvényeket, vagy akár "Nyilatkozatokat" is szabályos szavazásra kell bocsátani, a szavazatokat meg kell számlálni és jegyzőkönyvezni kell, magától értetődően az ellenszavazatokat is beleértve. Ellenszavazatokról ez esetben nem lehetett szó, erről gondoskodott a fenti szabályokat Ács Feriként félreseprő kossuthi terrorgépezet, hiszen addigra két kísérlet során is kiderült, hogy a szabályok betartása mellett sem a Honvédelmi Bizottmány, sem az országgyűlés nem hajlandó Kossuth (és világforradalmár feljebbvalói??? Marx, Engels???) fantasztikus ötletét megszavazni egy kicsivel a forradalom előre érezhető bukása előtt. A fenti megfogalmazás erősen eufémikusan állítja, hogy "a tömeg lelkesedése" vette el a határozat ellenzőinek bátorságát. A sorozat egyik korábbi részében már idéztem, hogyan magasztalta Engels ezt a kossuthi módszert, ami alkalmas volt az ellenkezők bátorságának elvételére:

„Az 1848-i forradalmi mozgalomban először, 1793 óta először merészeli egy túlerőben levő ellenforradalmi erőktől körülvett nemzet a gyáva ellenforradalmárok dühével a forradalmi szenvedélyt szembeállítani, a fehér terror ellen a vörös terrort bevetni. Hosszú idő óta először találkozunk egy valódi forradalmár személyiséggel, egy emberrel, aki népe nevében el merte fogadni egy könyörtelen harc kihívását, aki nemzete számára Danton és Carnot egy személyben: Kossuth Lajossal.
A túlerő félelmetes. Egész Ausztria, 16 millió fanatizált szláv a frontvonalban 4 millió magyarral szemben. Népfelkelés, nemzeti fegyvergyártás, pénzkibocsátás, rögtönítélő bíráskodás a forradalmi mozgalom ellenfeleinek, permanens forradalom, röviden tehát a dicsőséges 1793-as esztendő összes fő jellemzőjét újra megtaláljuk a Kossuth által felfegyverzett, megszervezett és lelkesített Magyarországon.

A "lelkesített" jelző itt nem véletlenül ugyanaz, mint a trónfosztási jelenetben a "belső bitangokat" megfélemlítő tömeg "lelkesedése", ez a forradalmárok cinikus szóhasználatában a terror kódja. (De mint látjuk, többnyire nem is kertelnek, gyakran nevén nevezik a vörös terrort.) Az nem gond, hogy a megfélemlítendők elvileg törvényesen megválasztott népképviselők (legalábbis a rezsim saját felfogása szerint azok), ha ellenzik a világforradalmi központ ukázain alapuló kossuthi javaslatot, akkor ők "a forradalmi mozgalom ellenfelei", akiknek kijár a rögtönítélő "bíráskodás",  egy ilyen helyzetben, mint a trónfosztási színjáték, akár lincselés útján is.

A 48-49-es magyarországi forradalmi terrornak ez a látványos végkifejlete egy cseppet sem jelentett valamiféle elfajulást, "radikalizálódást", az egész "forradalom és szabadságharc" fő tényezője a kezdetektől a terror, a társadalom KÉNYSZERÍTÉSE volt a szűk konspiráló, összeesküvő csoport és külföldi felső kapcsolataik által nekik kijelölt útra.

A bejegyzés folytatása

"...és egyetlen nagy ember-nyáj lesz, mind egyformán nyírva és egyformán bégetve" - Heine, Petőfi példaképe

A sorozat korábbi részei:

Három Tavasz - sőt négy! 1848, Marxius Idusa

1848 Romboló Géniuszai: Petőfi-Marx-Lucifer

 

"Heinét zsidó faji adottságai különösen alkalmassá tették a nagy kőtábla-rombolásra" (Szerb Antal)

Az irodalomtörténetben közhelynek számít, hogy Petőfi egyik kedvenc költője és példaképe Heine volt. Azonban ez az ismeret tulajdonképpeni közhelyessége ellenére sem terjed ki a lényegre, arra, hogy egyrészt milyen mélységig terjedt Heine mintaadó és közvetítő hatása Petőfi életművére, másrészt, hogy ez a forrás és minta tulajdonképpen mit is képviselt, különösen politikai-ideológiai vonatkozásban, a politika alatt gyakorlati-szervezeti kapcsolatokat is értve. Hogy kik, milyen jellegű politikai közegek felé jelentette Heine az egyik fontos összekötő kapcsot Petőfi számára.

A sorozat előző részeiben már láttuk, hogy az 1848-as Népek Tavasza egy (egyelőre nagyrészt az európai kontinensre korlátozódó) Világforradalom volt, melynek jeladói, irányítói nem utolsó sorban Marx és Engels voltak,  a Kommunisták Szövetsége ideológiusai és szervezői. Láttuk, hogy a szereposztás már a start pillanatában, a világforradalmi jeladás funkcióját betöltő Kommunista Kiáltványban készen állt,  egyik oldalon a Szent Szövetség, a "Reakció", a másikon a "Haladás" erői, a kommunisták és mindenféle "felszabadító" mozgalom álcáját magukra öltő illuminátus felforgatók. Reménytelen erőlködés tehát (bár sajnos egyelőre a többségnél sikeres) bármilyen jogos indoklást keresni az események folyamatában ahhoz az állításhoz, hogy a magyar nemzet "jogosan nyúlt az önvédelem fegyveréhez". 

A fegyver a magyarok többsége kezében a nemzeti önsorsrontás fegyvere volt és hogy így legyen, azt az illuminátusok által dominált magyar szellemi élet a Reformkor évtizedein át, sőt a Martinovics-féle összeesküvés óta szakadatlanul készítette elő:

"De az mindenesetre az Athenaeum érdeme, hogy szórványos és többnyire ingerült híradások után elsőként fordult komoly érdeklődéssel a szocialista elméletek felé."

"...a folyóirat páratlan eredményt mutathat fel: a szabadelvűséget olyannyira általánossá tette a közvéleményben, hogy ellenzéki lap létére szinte hivatalos tekintéllyel bírt, mely ellen csak egy törpe minoritás ágaskodott, és rövid idő alatt a nemzetnek olyan szellemi vezérkarát alakította ki, mely bízvást vállalhatott nagyobb és – noha ekkor még senki sem gondolt rá – majdan forradalmi feladatot is."

A jelek szerint VALAKIK nagyon is gondoltak e majdani forradalmi feladatra!

Láttuk, hogy Petőfi épp ennek az öngyilkos, magyarellenes, idegen felforgatóközpontokból kezdeményezett országháborító harcnak volt az elsőszámú propagandistája, ennyiből teljesen indokolt is, hogy a köztudatban Kossuth mellett éppen ő a forradalom elsőszámú jelképe, sőt, sok vonatkozásban még Kossuthot is megelőzi, mint a forradalom "ikonja". Az ikon szó használata azonban itt szentségtörő, mert szentkép helyett itt igazából "démonképet" kellene mondanunk, ha létezne ilyen kifejezés. Hazafias közönségünk meghatározó többsége világnézeti ellenfele a kommunizmus embergyilkos, embergyűlölő, sátáni ideológiájának és politikai gyakorlatának, ugyanakkor egy sokévszázados kollektív (világméretű) agymosás következtében nem képes felismerni az általa szentként tisztelt ál-"szabadsághősök", köztük Petőfi Sándor eszmei-gyakorlati kapcsolatát, azonosulását a kommunista táborral, amely tábor az ő korában természetesen már létezett és amely táborban a 20. században kiteljesedő gulág-falanszter gyakorlatához ekkor, a 19. század derekán már javában formálódott a pokoli program. 

E sátáni irányzat  a napjainkra elvileg túlhaladott, megbukott kommunista politikai formáción túlmutatóan tovább rombolja az emberi civilizációt, erkölcsi-együttélési örökséget, évezredek humánus vívmányait egy emberellenes globalizáció, uzsoracivilizáció formájában, melyhez a kommunista berendezkedés szovjet formája is csak egy átmeneti hordozó volt, elhasználódása után "van másik". Ennek a sátáni gyökerű, a Teremtés Művével ellenséges romboló irányzatnak a szellemi hátterét képviselte az a felforgató közeg, amely eszméinek Magyarországon Petőfi volt a leghatásosabb szócsöve.

Mindenképpen szükséges lesz e felforgató eszmék hazánk felé közvetítése  szervezeti-titkostársasági  kapcsolatait kutatni, bár a dolog lényegénél fogva e körök igyekeztek teljesen eltüntetni illegális tevékenységük nyomait. Addig is nézzük meg alaposabban, hogy minimum az eszmei szinten, illetve konkrét szövegek hatása, utánzása révén ki volt az egyik fő összekötő kapocs Petőfi és például az ifjú Marx az előző részben látott "sátáni versei" között! Ugyanis nemigen találunk utalást arra, hogy Petőfi és Marx, vagy például Sade márki művei között bármilyen közvetlen kapcsolat lett volna. (Bár műveik hasonlósága nagyon is utal ilyen kapcsolatra, gyanús, hogy itt is az eltüntetett nyomokkal van dolgunk, vagy ha szerencsénk lesz, talán idővel még elő is kerülnek ilyen nyomok.)

A jelenleg rendelkezésünkre álló (úgy értem, még egy amatőr internet-kalóz rendelkezésére is álló...) források alapján Heine az egyik fő összekötő kapocs, akinek személye és művei máris konkretizálják az összefüggést a Petőfi-művek és a misztikus nihilista világpusztítás ideológiai forrásai között.

A bejegyzés folytatása

Petőfi Sándor: A walesi bárdok

"Zsigmond király, gyilkos király
léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér..."

Közismert versmagyarázat hogy Arany a harmadik walesi bárd személyében halott barátját, Petőfit örökítette meg:

"Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd."

Szerintem a "Kobzán a dal magára vall," inkább Aranyt jelenti, aki nem hajlandó dicsőíteni Ferenc Józsefet, Petőfi a derék, aki elhullt a csatában.

De Petőfi verseket olvasva vettem észre, hogy "A walesi bárdok"-nak sokkal több köze is van Petőfihez.
A "Kont és társai" (Debrecen, 1848. december) c. versben először csak ez tűnt fel hasonló szófordulatnak:

"Zsigmond király, gyilkos király" - "Edward király, angol király"

Aztán kiderült, hogy a két sztori között is alapvető párhuzam van. Petőfi fanatikus királygyűlöletéhez olyan történelmi esetet, vagy talán legendát dolgozott fel (mindjárt meglátjuk, sok más szerző nyomán haladva), melyben a gonosz elnyomó IDEGEN király hazafiakat végeztet ki, mert azok nem hajlandók előtte letérdelni, "megalázkodni", (valójában csak megadni a királynak járó tiszteletet, vagy megköszönni a bejelentett kegyelmet). A bátor hazafiakat a halál se rettenti el, nem hajlandók a zsarnok előtt letérdelni, az őket kivégeztető királyt pedig bűntudat kínozza.

KONT ÉS TÁRSAI

Édes hazám, Magyarország,
Mi a bajod? bús az orcád,
Az orcád bús, a könnyed hull,
Alig vagy a fájdalomtul.


"Mi volna más bajom nékem,
Mint hogy a királyi széken
Ember helyett vadállat űl,
Uralkodik kegyetlenűl.

Zsigmond király, te vadállat,
Ne nyomjad úgy a vállamat,
Alig bírja már a lábam,
El kell dőlnöm itt hosszában.

Azért tettelek királynak,
Világ első királyának,
Hogy így csúffá tégy engemet,
Kiszakítsd az életemet?

Én istenem, hova nézzek?
Mindenütt csak bús enyészet,
Minden tagom zsibban és fáj,
Átkozott légy, Zsigmond király!

Lelkem-testem nagyon beteg,
Gyermekeim, segítsetek,
Hol vagytok ti, jó vitézek,
Merre jártok, merre késtek?"

Szegény haza, fiaidat
Hasztalanúl hívogatod:
Az egyik rész gaz áruló,
A másik rész földönfutó.


Bakonyerdő sötétsége
Zsiványoknak volt a fészke,
De most benne űzött vadak
Laknak, igaz hazafiak.

Közöttök van - hogyne volna?
Kont István is a vadonba',
Feje fölött sötét ágak,
Szíve fölött sötét bánat.

Gondolkodik jó sokáig,
Összehíja cimboráit,
Csendesen előrelépett,
És így kezdte a beszédet:

"Be összeolvadt a számunk!
Szegény jó Magyarországunk,
Csupán harminc ember maradt
Védeni szabadságodat.

Nincs mit tennünk, kicsiny a szám,
Isten veled, kedves hazám!...
Barátim, csak egy van hátra,
Készüljünk el a halálra.

Föl Budára a királyhoz,
Tegyük kardunkat lábához,
Hadd vegye el életünket,
Csak ne bántsa gyermekinket."

Egynek sem volt kifogása,
Mind készen volt a halálra,
Fölnyergeltek, lóra kaptak,
Buda felé lovagoltak.

Mentek együtt egy csoportban,
Mentek némán, mentek lassan,
Némán, lassan és sötéten,
Mint a felhő megy az égen.

Budavárba följutának,
Király előtt megállának,
A legbölcsebb közöttök Kont,
Királynak ily beszédet mond:

"Itt vagyunk, király, előtted,
Kiirthatd a pártütőket,
Vedd el a mi életünket,
Csak kíméld meg gyermekinket."

S leoldozták kardjaikat,
Kezök reszket, keblök dagad;
Kardjoktól kell elszakadni!
Mintha lelkök szakadna ki.

De csak mégis leoldozták,
Király előtt le is rakták,
Odarakták őket sorba,
Szegényeket, od' a porba.

A hazának képe volt ez,
Ottan hevert, mint a holttest,
A haza is, megalázva,
Rajta a gaz király lába.

Zsigmond király nagy kevélyen
Végignéz a vitézségen,
Szemeit félig behúnyja,
És így kezdi cudar gúnnyal:

"Nos hát, nagy jó uraimék,
Elég már a tréfa, elég?
Meglapulunk valahára
Megkorbácsolt eb módjára.

Hát ezek a vad vitézek,
Akik a királyi széket
S koronámat fenyegeték?
Kiktől szinte megijedék.

Hisz ezek jámbor koldúsok!...
Szegény golyhók, mit busúltok?
Jól van; amért koldulátok,
Az életet megkapjátok."

A harminc vitéz föllobban
Irtóztató bősz haragban.
Láng a szivök, láng a szemök,
Fölfordúlt a világ velök.

Kont a bajúszán egyet ránt,
Megereszti vastag hangját,
S a beszéd végét se' várva
Reádördül a királyra:

"Állj meg, aki istened van!
Többet nem szólsz bosszulatlan...
Koldús vagy ám te! vagy volnál,
Ha más, ha zsivány nem volnál.

Gyermekink s nem magunk végett
Jöttünk ide kérni téged...
Gyermek ide, gyermek oda!
Most a kocka el van dobva.


Zsivány voltál, vagy és maradsz,
És minden ivadékod az,
Vér rajtad a piros bársony,
Süssenek meg tüzes nyárson!

Gyilkoltass meg mindnyájunkat.
Ez tehozzád illő munka...
De mit álltam szóba véled?
Haramjával nem beszélek."

Némán néz a király rája,
Habot túr dühében szája.
Int kezével, s a vitézek
Hóhérkézre kerülének.

És a hóhér sujtana már...
"Megállj, mester," szól a király,
"Halljátok, aki letérdel,
S kegyelmet kér, életet nyer."

Nincs a harminc között egy se',
Aki térdét meggörbítse,
Egy se' mozdul, egy se' térdel,
Állnak néma megvetéssel.

"Sujts!" ordít a veszett király,
"Sujts, bakó, sujts, míg egy fej áll!"
Sujt az, s hullanak a fejek,
Mint ősszel a falevelek.

Huszonkilenc fej hever már
Garmadában a vérpadnál,
Huszonkilenc ember vére
Száradt a piac kövére.

Most Kont István következik,
A végső, a harmincadik!
Ő volt akkor a hazába'
A szabadság végsugára.

Hogy föllépett a vérpadra,
Megreszketett az alatta:
Ott állt bokáig a vérben,
Társai elfolyt vérében.

Összegörnyed Zsigmond király,
Az elítélt egyenest áll,
Olyan az ő tekintete,
Mint az isten itélete.

Szólna Zsigmond: "végezd, mester!"
De szólani nem tud, nem mer;
Körmét a mellébe vágta,
Fogaival ajkát rágta.

Iszonyú csend... Kont lehajlott,
A kiomlott vérbe markolt,
S a piros vért odavágja
Zsigmond fejér orcájára.

Ordítozás, dob pergése!
De hallik Kont mennydörgése:
"Zsigmond király, gyilkos király,
Vérünk, átkunk fejedre száll!"

A hóhérbárd villan, suhan,
Kont feje is a porba' van,
Ugy esett le a válláról,
Mint a nap az ég boltjáról.

Gaz király volt Zsigmond király,
De nem gazabb társainál;
Csak neveik különbözők,
Mind egyformák lélekben ők.

Meddig tart még, beteg világ,
Meddig tart még a nyavalyád?
Király-fene rágja tested,
Agyonrág, ha ki nem metszed!

Debrecen, 1848. december

A szövegben is több párhuzamos elem van:

"Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?"

"Nos hát, nagy jó uraimék,
Elég már a tréfa, elég?
Meglapulunk valahára
Megkorbácsolt eb módjára. "
-----------
"Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir."
"Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány."

"Én istenem, hova nézzek?
Mindenütt csak bús enyészet"
--------------

"A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad"

"Ott állt bokáig a vérben,
Társai elfolyt vérében. "
-----------------

"Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,"

"Huszonkilenc fej hever már
Garmadában a vérpadnál,"
--------------------

"Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -"

"Nincs a harminc között egy se',
Aki térdét meggörbítse,
Egy se' mozdul, egy se' térdel,
Állnak néma megvetéssel. "
-----------------------------

"Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!"

"Sujts!" ordít a veszett király,
"Sujts, bakó, sujts, míg egy fej áll!"
----------------
"No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”

"De hallik Kont mennydörgése:
"Zsigmond király, gyilkos király,
Vérünk, átkunk fejedre száll!" "
-------------------

Az irodalomtörténet tudja, hogy Petőfi és Arany nem egy témát dolgozott fel páruzamosan, versengve, sőt Szécsi Mária esetét Tompával hármasban is:

"Arany és Petőfi barátsága levélben, versben"

"Feltételezhetjük, hogy ismeretségüknek nemcsak azt a néhány remek költeményt köszönhetjük, amelynek megírására levelezés közben támadt ihletésük. Nemcsak a költői vetélkedésükből származó verseket tulajdoníthatjuk e barátság gyümölcseinek (Arany: Murány ostroma - Petőfi - Szécsi Mária; Arany: Az ó torony - Petőfi: A csonka torony); (...)"

sőt, tudja, hogy előfordult, hogy Arany kimondottan utánozta Petőfit:

"Arany igyekszik lépteit a másikéhoz igazítani, úgy valahogy, mint aki hagyja magát a táncba vinni. Első válaszverse tükörkép módjára igazodik Petőfiéhez; ugyanolyan terjedelmű, mint amaz, verselése is pontosan egyezik vele."

Nincs ebben semmi rossz, az irodalomban tömegesek a vándormotívumok, azonban "A walesi bárdok" politikai értékelése, nemzettudatra kifejtett hatása szempontjából van jelentősége, hogy hihetetlen módon a ballada ezen előzményét, mintáját mintha senki nem vette volna eddig észre!

Most már feltételezem, hogy az "óangol", vagy velszi ballada, melyre Arany is hivatkozott forrásként és melynek létezését az átlagos olvasók bizonyára feltételezik, sosem volt, hiszen a sztori teljesen Hédervári Kont és társai története Velszbe helyezve:

Wikipédia: Hédervári család

"Hédervári Kont István összeesküvése Luxemburgi Zsigmond ellen vérbe fulladt, 1388-ban több társával együtt kivégezték. Thuróczy János a krónikájában így ír a gyászos eseményről: „Ezek a vitézek kóborolva bejárták az ország vidékeit, és ez Zsigmond király gyalázatára volt. Ezért ő gyanakodva, hogy felkelést szerveznek ellene, elhatározta, hogy elfogatja őket… Mikor azonban Haram városához érkeztek, súlyos bilincseket raktak rájuk, és kocsin Buda városába szállították őket. A nemesek… összebeszéltek, hogy ha a király színe elé kerülnek, egyetlen üdvözlő szóval sem tisztelik meg… Ezért heves haragjában Buda városában, Szent György vértanú piacán lefejeztette őket. Némelyek azt állítják, hogy Kont István, amikor a lefejezés büntetését el kellett szenvednie, a hóhér csapását szembefordulva akarta fogadni, szemtől szembe, és azt mondta, hogy ő már sokszor és szemrebbenés nélkül nézett szembe a fenyegető halállal, és most sem fél tőle… Kivégzésük után azonban Kont István Csóka nevű kardhordozója feltartozhatatlan könnyekben tört ki”, s a következőket vágta Zsigmond király fejéhez: „Sohasem szolgálnálak téged, te cseh disznó.” Ezek után őt is kivégezték.

Tettét az utókor dicsőnek nevezte, személye a szabadságért küzdő és mártírhalált halt hős jelképe lett. Irodalmunk nagyjait is megihlette tettük és gyászos haláluk. Arany János, Petőfi Sándor, Garay János énekelte meg hősiességüket. Garay Kont című versében így:

Harminc nemes Budára tart / Szabad halálra kész; / Harminc nemes bajtárs előtt / Kont a kemény vitéz, / De térdet zsarnok úr, hogy úgy / Dúlsz minket és e hont / Nem hajt neked sem e sereg, / Sem Héderváry Kont!"

A Wiki cikkében felsorolják Aranyt is, de biztos nem "A walesi bárdok"-ra gondolnak, csak nem találtam meg a Kontról írt (eszerint másik, vagy helyesebben első) művét. Tehát másodszor dolgozta már fel Kont témáját "A walesi bárdok"-ban, erősen Petőfi versére rímelve.

A Wiki itt nem említi meg, hogy drámában feldolgozta a témát Vörösmarty is, méghozzá alapvetően a Bánk Bán párhuzamaként - országot dúló idegen király (Bánknál királyné) idegen kísérete fosztogat, a magyar bújdosó saját hazájában.
Természetesen ez a reformkor, a 48-hoz vezető időszak hazafias(nak vélt) kurucos, Habsburg-ellenes szellemiségét volt hivatva szolgálni:

Vörösmarty dramaturgiai elvei:
"A mű témája az idegen király és a nemzet ellentéte. A Zsigmond című első részben még csak lappangó ellentéteket láthatunk. A második rész címe Kont (később Vörösmarty A bujdosókra változtatta a címet), középpontjában már az idegen zsarnok uralkodó és a hazafiak küzdelme áll. Az uralkodó és a főúr (Kont) ellentéte – hasonlóan Katona József Bánk bánjához – kettős. A közéleti szál mellett jelentős szerepet kap a magánszféra is, a király ugyanis szemet vet Kont feleségére. Vörösmarty ebben a drámában azonban nem megy el olyan messzire, mint Katona. A dráma szemlélete ennek ellenére radikális, a király és a nemzet szembenállásából a nemzet kerül ki győztesen. Jellemző a Helytartótanács állásfoglalása a drámáról: „a fegyveres ellenállás jogát egészen a király személyéig terjeszti ki.”"

Azonban jóval korábban megénekelte már az esetet Tinódi Lantos Sebestyén is:

"Az királynak ingyen sem köszönnének,
Térdfőhajtván senkit sem tisztelnének."

Zsigmond elrettentő például fejüket véteté, legelőbb a Kontét, hogy lássa kimúlását. Az urát sirató apródot, a kis Csókát maga elé hívatta s azt Ígérte neki, hogy úrrá teszi:

"Csóka bátron az királynak ezt monda:
Mint olyan cseh disznót ő nem uralná!"

A többi szerzőtől eltérően azonban Petőfi számára már nem azért gyűlöletes elsősorban Zsigmond, mert idegen, nem magyar, ő már a nemzeti királyokat se becsüli semmire, mert a francia forradalom rajongójaként és -ha tudott róla, ha nem (erre még visszatérünk) - az illuminátus világfelforgatási program követőjeként általában a királyság intézménye ellen uszít a versben:

"Gaz király volt Zsigmond király,
De nem gazabb társainál;
Csak neveik különbözők,
Mind egyformák lélekben ők. "

Nem egyedülállóan ilyen verseiben, elég alpári hangot üt meg a királyság elleni indulatában:

"Mint hogy a királyi széken
Ember helyett vadállat űl,
Uralkodik kegyetlenűl.

Zsigmond király, te vadállat,"

A Kont és társai c. vers előtt közvetlenül az "AKASSZÁTOK FÖL A KIRÁLYOKAT!", és ugyanabban a hónpban, 1848 decemberében az "Itt a nyilam! Mibe lőjjem?" című királyellenes verseit írta, utóbbinak az a refrénje, hogy:

"Éljen,
Éljen a köztársaság! "

Ez a vers egyébként egy esztétikai mélypontot képez az életműben, a királyellenes düh egy füzfapoétához is méltatlan silány rímfaragvány formáját öltötte...

A már említett, közös témákat is adó levelezésükben Petőfi:

"1847 februárjában már így okítgatta Aranyt: „Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya másik eb.”

Ezt a gondolatát fogalmazta újra más szavakkal Kontról szóló versében, mint az imént már láttuk:
"Csak neveik különbözők / Mind egyformák lélekben ők"

(A Petőfit szent hősének elfogadó hazafias közvélemény nem hajlandó a szentképet összevetni a tényleges életművel és szembenézni azzal, hogy a költő radikális szélsőbaloldali világnézete és politikai programja  számukra elfogadhatatlan lenne, ha felfognák, mit is képviselt...)

Tehát indokoltnak tűnik némileg átértékelni "A walesi bárdok" keletkezésének kiváltó okait! Természetesen igazak a mű keletkezésének emlegetett körülményei, Arany valóban a "szabadságharc" bukása után, az önkényuralom idején írta, valóban a Ferenc József köszöntésére érkezett (naív, netán ostoba) felkérés elutasításaként, még ha akkor nem is jelenhetett meg. Azonban azt az elképzelést már felül kell vizsgálnunk, hogy Arany haragja az elnyomó, népünk ezreit halomba levágató idegen király ellen kizárólag az aktuális helyzetből fakadt, hiszen a verse közvetlen mintájaként szolgáló Petőfi-vers születésekor, 1848 decemberében a "szabadságharc" még nem volt leverve, sőt, még a trónfosztás se történt meg, mégis mindazok a motívumok, amiket "A walesi bárdok"-ban Világos, Arad és a Bach-korszak élményei hatásának tulajdonít az irodalomtörténet, már ekkor megtalálhatók a "Kont és társai"-ban, mint az elemzés elején kimutattam.

Sőt, Petőfi általános és A NEMZETI KIRÁLYOKRA IS KITERJEDŐ királygyűlölete már a szabadságharc, a forradalom kitörése előtt is fennállt, mint 1847-es, Aranyhoz írt levele is mutatja!

Bizonyítja ezt 1844-ben, tehát jóval a forradalom előtt írt "A királyok ellen" című verse is:

Le hát a biborszékekről, királyok,
És fejetekről le a koronával!
Ha nem teszitek azt le fejetekrül,
Leütjük, s majd a fej is vele gördül.

Így lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak
Párizs piacán lecsapott nyakára,
Első villáma volt a zivatarnak,
Mely rátok készül, s kitör nemsokára;

XVI. Lajos kivégzése

Ki volt itt az agresszor??? Ki forralt jó előre rosszat a másik ellen, a király, vagy az illuminátus-királynyakazó nemzetközi felforgatók? Petőfi a forradalom előtt évekkel azt sejteti, hogy ő nem "ábrándozik" a leendő trónfosztásról, hanem itteni és hasonló verseiben gyakran felbukkanó sorai alapján arra gondolhatunk, hogy erre készülő titkos társaság tagjaként BE VAN AVATVA az illuminátusok jól ismert programján alapuló TERVEKBE:

"Így lesz s nem máskép."  "a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nemsokára;"

Garay János: A walesi bárdok

Érdemes még visszatérni a Kont históriáját a korban elsőként és hosszú időre legemlékezetesebben megverselő Garayhoz. (Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka: "Hivatásos színészek mellett műkedvelők nemzedékei ismételték a még nemrégen is közismert sorokat")

Ahogy fentebb kimutattam Petőfi versének hatását A walesi  bárdok szövegére, Arany még Garaytól is vett át felismerhető szófordulatot:

Garay:

Nem úgy, király! Az égre nem!
A pártütő te vagy!
   Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy

Arany:

Vérszagra gyűl az éji vad:
   Te tetted ezt, király!

Arany versének nyitósora ilyen evolúción ment keresztül:

Garay-Petőfi-Arany:

"Zsigmond király, zsarnok király!" - "Zsigmond király, gyilkos király," - "Edward király, angol király"

Sőt, Arany Garaytól vette át az egész versformát is:

Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka - Garay János

"Harminc nemes Budára tart / Szabad halálra kész; / Harminc nemes bajtárs előtt / Kont, a kemény vitéz." A vers abban a félrímes, négyes és hármas jambusokból álló angol balladaformában íródott, amelynek Bajza néhány verse és Vörösmarty Szózata szerzett polgárjogot a magyar költészetben, majd Arany A walesi bárdok-jával vált szinte magyar nemzeti balladaformává.

 Szinte hihetetlen, hogy sem a Garay Kontját szavaló közönség nemzedékeinek, sem a profi (népszerűsítő szintű) irodalomtörténésznek nem tűnt fel a Garay- és Petőfi-féle Kont-feldolgozások és A walesi bárdok összefüggése, miközben utóbbi a versforma azonosságát természetesen tudta. (Vagy az idézett művében végig a "Haladást" szolgáló írókat, költőket dicsérő Hegedűs talán tudta is, csak nem akarta LEBUKTATNI a zsarnokellenes Arany-vers felforgató propaganda-jellegét???)

Oszd meg és halássz a zavarosban!

Végül érdemes még egy megdöbbentő további felfedezést tenni Zsigmond/Edvárd király és a velszi bárdok/Kont és társai régi irodalmi vándormotívuma ügyében! Hogy a velszi ballada nemigen létezett, azt már feltételezem, amíg nem jut tudomásomra az ellenkezője. Hogy a Kont-história egyáltalán megesett-e, abban se vagyok biztos, de ha volt is a sok feldolgozásnak valóságmagva, akkor is csak ürügyül szolgált a nagyon ősi motívum, a gonosz idegen megszálló király és siserehad kísérete harácsolása és a kifosztott, hazájában megalázott őshonos nép ellentéte előadásához, többnyire aktuálpolitikai célzattal.
Ugyanez az ősi motívum rejlik a Bánk Bán, a Tell Vilmos és a Robin Hood sztorik és még annyi más hasonló történet mögött is. Jelemző, hogy a Tell-sztori is olyan divatos lett Magyarországon épp a 48-hoz vezető erjedés, hazafias(nak vélt) dinasztia-ellenes propaganda korában, hogy azóta is ezt jeleníti meg a MAGYAR KÁRTYA... (csak e sztorik némelyikében győz a nemzeti ellenállás, megölik a zsarnokot, míg máshol a vértanúk példát mutatnak nemzetüknek) Természetesen a Tell-példabeszéd nem az égből pottyant Magyarországra épp a(z illuminátusok által rég tervezett) "Népek Tavasza" előtt...

Hogy az idegen király idegen pereputtya általi kormányzás, mely a nemzetet sérti, mennyire nem feltétlenül származott a valódi Zsigmond király és a valódi Kont valóságos történetéből, vagy legalábbis biztosan nem úgy, ahogy azt különféle balladák és más irodalmi műfajok elMESÉLIK, nemzettudat-befolyásolási és politikai céllal, azt véletlenül lebuktatja, hogy a sztori nemcsak nálunk él.

Zsigmond többek között német-római császár, magyar és cseh király is volt. Valamilyen oknál fogva a történetnek magyar feldolgozásai, krónikái csehellenes élt adnak, mint már láttuk Thuróczynál is, Tinódinál is. Ezért nevezi Kont apródja Zsigmondot "cseh disznó"-nak:

"Csehországból, 1386-ban jött be hozzánk Zsigmond. (...) Zsigmond önkényüleg uralkodott, nem tartotta tiszteletben a törvényeket, s a nemzet boszuságára idegenekkel vette magát körül, a fényes hivatalokba, jövedelmező állásokba cseheket ültetett."

Csakhogy a történetet ismerik ám a csehek is!:

Ismeretlen cseh költő:

"Zsigmond királyról"

Tisztes csehek, látnotok kell, lássátok hát
Zsigmondnak ránk áradó haragját!
Hazánknak kincsét mind csak rabolja,
Szentjeink ereklyéit gyalázza,
Kincseinket idegenek közt osztja el,
Csehország kincsein osztozik csatlósa ezer.
Osztozik rajtunk magyar a némettel:
Gyilkosaink rablását meddig tűrjük el?
Nosza hát, tisztes csehek, fegyverre,
Szegődjünk, lázadjunk ellene!
Cseh hazánkból ki velük s vele!
Rothadjon el hű magyarjaival!
És más, tisztességes ember, a mi földünk fia
Kerüljön cseh királyi trónusunkra!

Őőőőőő...

"Zsigmond király, magyar király
Léptet fakó lován:
hadd látom, úgymond, mennyit ér a cseh tartomány" ???

Ez a kölcsönös, alaptalan egymásra uszításunk ilyen régóta zajlik???
Nem kéne nekünk felébredni és kritikusan szemlélni a "hazafias" irodalmat???


Kapcsolódó bejegyzések:

Nem mind fénylik, ami Arany

Hamis történelem, hamis nemzeti hősök - Petőfi

Kitalált történelem: ÁTVERT Népek Tavasza

Ostrołęka véres (ötágú) csillaga

 

  Frissítés, 2013, január 21:

Sajnos a fenti bejegyzésemmel a spanyolviaszt sikerült feltalálnom amatőrként...

Egy profi irodalomtörténész már rájött előttem az egészre, sajnos még nem tudtam elolvasni:

Borbély Szilárd: A fikció historizálásáról

"Arany János: Ál-Kont versének, A walesi bárdoknak genealógiája kapcsán. Kont-versek: Kisfaludy Károly: Az álmatlan király, A lantos; Garay János: Kont, Kont fegyvernöke, hunyadi lászló; Petőfi Sándor: Hunyadi László, A király esküje, Kont és társai; Arany János: V.László, A walesi bárdok."

 

Megjelenés helye: Alföld folyóirat, 1995. 12. szám

 

Az én felfedezésem izgalmából ez semmit nem von le és érdemes lesz Borbály Szilárd munkájával megismerkedni.

 

Irodalmi rovat: micisapkázás, szabadkőművesek, "függetlenség"

A minapi március 15. témájú bejegyzés adalékául egy kis Jókai. A történet a reformkor előestéjén játszódik a debreceni református kollégium diákjai között. Ne feledjük, nemsokára ők, ilyen közegben nevelődött tanárok fogják tanítani Petőfit, meg a 48-as liberális nemesség ifjait is...

A CSITTVÁRI KRÓNIKA

"Másutt van dolgunk. A pincében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő híre-tudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a "sacro sanctum".

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, akörül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíziccés "órros", körülrakva egy tucat bádogpohárral.

A sacro sanctum látogatói éppen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.

Kilencen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csípőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek "kinnlakók", valószínűleg "baltás"-ok, ami a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel dacolva, önkényűleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orcátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hídon, amely a debreceni sárlagúnák fölött a kollégiumtól a városházáig az utcán végigvezet.

Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb magas; aztán a feje úgy a válla közé van húzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arcban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé húzódó, szemöldöke sertés; s ami még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgyhogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dülöng egyik csípejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.

De annál délcegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arca, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtjei két csigában kifelé göndörülve ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dac van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a dacból öntudat.

Ez humanissime Jenőy Kálmán.

A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. - Ennek a neve humanissime Barkó Pál.

Egy másik ifjú izgékony alakjával tűnik ki. Arca első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arckifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.

Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga, s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint teológiahallgatónak. Ez pedig Csuka Ferenc humanissime, egyúttal "nagybotos", hanem az most nincs nála.

A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg "finak" volt a neve), s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb búsongó halottkísérő melódiával kezdődik, s azután marsütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, amiket valaha mester alkotott:

Múlik, mint az árnyék, ez az élet:
Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.
Hej, bizony esztelen,
Aki búsul, midőn
Örömök közt mulathat és vigadhat!
Észre sem is veszi,
Elsuhan élete;
Elenyészik, mint az őszi pára, köd,
Megszaporodik ez az életfonál
A kotyogó kebelű kancsónál.
Fogj, nosza, kulacsokat,
Tölts tele finakokat,
A fekete bajokat
Öntözd le!

S aztán megint vissza az első sorra: "Múlik, mint az árnyék, ez az élet."

Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát, s sötétben maradtak. Azért csak végigdanolták a nótájukat, s csak azután kezdtek el kiáltozni: "Nagy uram, elaludt a gyertyánk!"

A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával, s egészen debreceni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyújtotta. Tudniillik, hogy "debreceni szem"-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, amit láthatna.

A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag, negyedrét alakú könyv.

A kocsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet, s aztán kiment.

Az a nagy könyv volt a Csittvári krónika.

1665-ben kezdék el azt a könyvet szerezni, ha jól tudom, Sárospatakon, névtelen szerzők.

Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amit a hatalom vaskeze kitépett e lapokból, vagy amiket az udvaronc hízelgés meghamisított azokban.

Ezért a neve Csittvári krónika.

"Csitt" azt teszi, hogy "legyünk némák!"

A jezsuiták, akikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt híresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették "Csicsvári krónikának", s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy "ez is a Csicsvári krónikába való!" Hanem voltak - kevesen -, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták még, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, amire fátyolt kellett vetni, amit az utókorral el kellett felejtetni; amire rá kellett fogni: Álom volt az! Hazugság az!

Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.

A harmincnégy gályarab szenvedése, kik mind magyar prédikátorok voltak.

Az örök kenderkötél története, amit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden percben megemlékezzék rá, ha netalán ifjúkori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.

Mikes Kelemennek, Rákóczi titkárának siralmas levelei Rodostó partjáról.

Caraffa eperjesi mészárlása.

Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.

A pozsonyi diétán elhallgattatott urak titkos története.

Sok nagy uradalom keletkezésének szomorú adatai.

És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Terézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.

A kecskeméti rácpusztítás és az erdélyi pórlázadás leírása.

A debreceni castellum kísértetes rejtelmeinek felvilágosítása.

És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.

Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:

Bátya, ne higgy a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus!

Az országgyűlési gúnyiratok; az emlékezetes "compono, impono" kezdetű, mint a soproni országgyűlésre írtak, a törvénytemetési paródia az 1791-i országgyűlésről.

A gúnyversek, miket József császárra írtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: "Aquila non captat muscas." (A sas nem kapkod legyek után.)

S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak júniusi visszavonását.

A sajátságos tarifa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított: mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolc garas.

Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovics katekizmusa, a Manch-Hermaeon - I. Napóleon proklamációja a magyarokhoz! - az Árpád-ivadék Crouy család dokumentumai; s az a végzetes színdarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről írtak, s melyet K...ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guillotine-nal, amiből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette - s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!

Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aforizmái. A jezsuita parancsok. A nagyszombati veres barátok tragédiája. A Bafometh-bálvány imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreceni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes "cras" fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:

Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus. Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.

(Bárányként csecsemő, kisgyermek és anya és férj Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)

A rejtelmes epitáfium története az volt, hogy egy kisgyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemencébe bújt, ott kenyérsütő anyja ráfűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát, s a hazaérkező férj fájdalmában szörnyethalt. - Ez eseményről írandó epitáfiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák írta rá a legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.

Ott voltak a sejtelmes próféciák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.

Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arcképekkel. Némely arckép olyan is volt, amelyhez nem volt törzs.

És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek, s miknek nem volt szabad hangzani többé. A Csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek: íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez, és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.

Ilyenforma tartalma volt a Csittvári krónikának.

Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjúbőr borítékkal voltak összefoglalva.

A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávozott a kollégiumból, helyette választottak újat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellett bírnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén részt vettek a krónikaírásban, akik aztán a hatalmi polcon ülve ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, ahol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az rejtve. Reverendissime A... három esztendeig kutatta a krónikát inkvizítori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a katedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.

Jelenleg itt van az a Nagy uram pincéjében. De hogy annak melyik odújából került elő, azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.

A krónikaírók minden vasárnap összegyűlnek a nagyerdői csárda pincéjében, s bemutatják, amit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvetetésre. Azután hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában, és nem szabad elterjesztenie?

A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás. A kedvenc költő munkáit leírta ki-ki magának saját kezűleg. Ott nem izgágálkodhatott a cenzúra. Egymás közt pedig sohasem nevezték azt Csittvári Krónikának, hanem Koszorúnak, hogy a cím ne menjen szét a szelekbe.

Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.

Midőn a kocsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyűlést.

- Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a "Dungó" dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utcaszegleteken, "hogy a Dungót ne danolják" - az volt rá a felelet, hogy "csak azért is Dungó!" -, hanem mindamellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hipokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb ítéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apolló kihágásai isteni skandalumok, s méltók márványba vésetésre; de ha Marsyas trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a "dungó" egy olyan sárban járó s amellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövő kor átugrik rajta. Azért nem vettük fel azt a Koszorúba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s íme ma már meg sem jelene közöttünk. "Genus irritabile vatum." (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt indítványozom előttetek, hogy a mai összegyűlésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.

Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbízatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.

- És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.

A kis sánta ember felállt, s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat, s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:

- Ismét jutottam többrendbeli szatirikus költeményekhez, amik eddigelé még unikumok.

- Kérjük felolvastatni.

- Az első Kovács József verse a "kopott nemesekhez".

Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blaszfémiát versbe szedni merni!

Földiek! Lehettek nemcsak, meddő tök -
Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi
Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntössi.
Mind nemes az, aki megmohosult neve
Elébe egy fakó görcsös "N"-et teve.
Lám, a régiség is nektek az efféle
Csúffá lett rangot már eb-bőrre festé le.
Óh, idők, erkölcsök! már ma a nemesi
Rang az agarak közt csak a nyulat lesi.
Ah, nem! nem ily színnel kell azt az isteni,
Szívben lakó nemes rangot lefesteni:
Mert ráillik árva, keseredett Dózsa
Katonájára is a koszorús rózsa,
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze
Által orvosolván, ismét felébressze.
Azok érdemlik meg azt a nevet, akik
Közt a halhatatlan drága Virtus lakik;
Nem az, aki a holt ősöknek penésszel
Bévont érdemik közt szunyókálván vész el.

Én Nemes vagyok; de nem tudom, a nagy Nem Fényétől elvakult Apám az-e vagy nem?

No, hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét, és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.

A tíz bíró egyhangúlag méltónak ítélte a verset a krónikába beíratásra, s engedelmet adott lemásolására is.

A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát, s szatírnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.

Ennek pedig a címe: A két forintos Tallér, a Vén Krajcár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése.

Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.

Egyhangúlag felvétetett a krónikába.

A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papírra volt írva, hogy egyenesen beilleszthessék.

- Most következik Barkó Pál barátunk.

Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáció idején pedig gyalog elvándorol messze utakra, s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött, és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. - Hanem aztán jött a mongol csorda, s végigsepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja, hová terelte el?

Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.

Most éppen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel írtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálca négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, ahol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen írás.

A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archeolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.

Harmadik előadó volt Jenőy.

Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, amiket ma is csak suttogva lesz jó továbbadni: hogy az a korona mindenestül, gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig ahogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha Szent Istvánnak a fején. Az angelus, aki azt hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, ami görögül "küldönc"-öt jelent. Dukasz Mihálynak valami embere.

A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb szíveket is. Éppen mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten: mert íme itt vannak a geológia bizonyítványai ellene. - Az ember nem szereti, ha az illúzióit háborgatják.

Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki.

(Biz azt ki is nyomtatták már azóta.)

Most következett Borcsay.

A himlőhelyes ifjú sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonászhasson.

Egy felfordított szűrőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.

Szavalatának tárgya Csokonai Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e címmel: Vallás.

Hajmeresztő poéma.

Megtámadja magát a pozitív vallást, gúnnyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja érsek, dervis, bonc, rabbi vagy szuperintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat, s azt meri mondani, hogy egy cifra toronynak az árából száz szenvedő embernek Iehetne menházat építeni.

E rettenetes költemény egy sötét, félig világított föld alatti odúban elszavalva egy hosszú, fekete ruhás pap forma alaktól, más nyolc fekete ruhás pap forma alak előtt, a legborzalmasabb konspiráció képét mutatta fel, amit valaha föld alatt forraltak.

Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arcokat reszkető világításba hozva.

A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. - Azt mondják az ilyenre az igazhivők, hogy "az ördög is szereti a magáét!"

Négy társa tapsolt neki, és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.

Egy vén teológus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született, és ránk nézve még akkor is nagyon korán.

A többiek hallgattak.

Jenőy föltevé a kérdést, hogy beírassék-e e költemény a krónikába?

Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete cédulát hagyott alatta.

Jenőy felemelte a kalpagot.

Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.

Következett a második kérdés: szabad legyen-e e költeményről másolatot venni?

Jenőy feltette magában, hogy "nem"-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.

Aztán mikor másodszor fölemelte a kalapot, hét fehér és csak négy fekete cédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

Tehát "kettőnek" az először "nem"-et szavazók közül kellett másodszor "igen"-re szavazni.

Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:

- Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét. Vigyáznunk kell egymásra...

A költeményt aztán mindannyian leírták, Borcsay diktandója után.

Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét, s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az írásnak e napra vége van.

De még valami van hátra.

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.

Ez a tárogató.

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Németújvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefújjon ez ördöngös hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó démonok, amik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harcbűvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemencében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

Utoljára fújták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyűlt nemesi bandériumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a Héj, Rákóczi, Bercsényi! indulót - s aztán azt a másikat: Őszi harmat után. Volt is nagy riadal Budán. Mintha a fél világot akarta volna vállára venni a magyar! - Hanem már tizennyolc év múlva a nemesi felkelő bandériumokat ezzel a marssal vitték a táborba: "Hol lakik kend, komámasszony? Keresztúrban!" De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy "Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj."

A Csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, aki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, ahányat kíván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja, s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

Maga a szóbeli értelme a Rákóczi nótáinak nem valami különös.

Annak a nótának a szövege, amit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:

Hejh, a sasnak körme között,
Körme között,
Hervad, mint a lép,
Szegény magyar nép.

Lám a német mily kövér,
Bőribe se fér.
Mégis mindig többet kér.
Szegény magyar vér!

Biz ez együgyű versecske: hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újraszületett, a két élet között elfeledte az elébb történteket: hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:

Hejh! Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri:
Hová lettél, Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagai!
Ocskay?

De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!

Lám, azok a fiatal diákok hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.

Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?

Ki volt az az Ocskay?

Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!

Pedig hát mi van azon, hogy

Őszi harmat után
Fujdogál a téli szél,
Fujdogál a téli szél.
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.

Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.

Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha nem is tértek e nyomok többé vissza.

És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.

Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.

A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.

...Perduellio volt e dalt énekelni!

Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:

"Ad cantum!" (Fel dalra!)

A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

Hejh, hajh! Igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája,
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
- Ez a bortól undorodik; -
- Ez, mint szapu, sajtár iszik: -
Ez nem iszik; - ez nem józan; -
Itt is, ott is, nagy hiba van.
Ejh, hajh! Igyunk rája!

Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a Csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár. "


Megdöbbentő látni, milyen régóta rombolják a felvilágosodás beavatott és megtévesztett ügynökei a magyar közösségi összetartozás eszméit és jelképeit, a nemzeti identitást, hogy mennyire nem új rombolás mindez, milyen régóta zajlik társadalmunk szétverése. Természetesen a nemzetszétverést eleinte nagyon is nemzeti köntösbe kellett csomagolni, hisz különben, e megtévesztő álcázás nélkül sem a debreceni diákok, sem Petőfi sem mondjuk mai magyar hazafiak nem szajkóznának olyat, ami valójában nemzeti érdekeinkkel ellentétes. Ezért a "függetlenség" mítosza, külsőségei, ezért a tárogatózás. meglepő, hogy már a rovásírás is akkor is keveredett a nemesgyalázással és micisapkázással, ma is dicsőítik kossuthot Jobbikosok és hungaristák.

A csomagolás nélküli gyalázkodás csak később, a zsidók tömeges, nyílt megjelenésével a sajtó, az irodalom, az értelmiségi pályák és a politika terén vált lehetségessé.

Érdemes a szentkorona micisapkázásának motívumát egy közbenső időszakban is felmutatni, amely összeköti a reformkor előestéjének naív kuruc protestáns diákjait korunk SZDSZ-LMP-MSZP-s nemzetgyalázóival, ez a téma is újra meg újra felmelegítésre kerül:

Tormay Cécile: Bujdosó könyv
feljegyzések 1918-1919-ből

"Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antikváriusokkal alkuszik!
Mondják, 170.000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendűek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamit... Már csak 170.000 koronát ér a magyar királyi múlt.
A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte? ... És ha egy napon eljönne, aki többet ad...Ha eljönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápolnában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik és... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját."